Baranyi Ferenc

Magad vagy hát az ûrrel. Világnyi csend körötted. Magad kivel hitesd már? Ne tartsd tovább a könnyed. Nem láthat senki, senki. Magad látod magad csak. (...) Magad vagy. Valld be végre, hogy régesrég ijeszt már mi egykor lelkesített.

Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem - ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván hûlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám, kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben: kevés és íze-veszett - de nélkülözhetetlen.

Akit egyszer porig aláztak: porig kell azért lehajolni, a méltósága-vesztett sorshoz méltóság-vesztve igazodni.

Tél van helyetted - elmentél a nyárral, tenyérnyi ég sem símogatja formád fagyott nyomát a parthomokban immár.

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

A múltunk már a múlt, Jelen van még a jelen, A jövőnket olvassák, Ha nyújtom a kezem. De én lazán átverem A jósokat, Hisz tenyerembe Magam vésem A sorsomat...

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet, pedig adódna még idő kifogni az adott időn, igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

Hidd el: csak az a szerelem, melynek a nász sosem a vége.

Válni kell. Kolonc koloncot nem visel, önvédelemből hagylak el s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. Én nem hiszek - te nem hiszel, a szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el.

Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel.

Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék. Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Bolygók robbanhatnak szét, összekuszálódhat a világmindenség évmilliárdos rendje, de a "primo amore" - az elsődleges, az ősszerelem - lebegni fog az elnéptelenedett világûrben is, mint az Úr lelke a vizek felett.

Minden hazudhat öleléskor, csak a szemek nem hazudhatnak sohasem, a szemekből a messzeség kilátszik: az istenítően elkerekülőkből éppúgy, mint a megadással lecsukódókból.

Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz,

Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek a kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mi testet ölt, te vagy a fény az éjszakában - oly banális mindez s mégis komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam. (...) Értsd meg tehát, hisz oly egyszerû: mikor magadhoz - hozzám vagy te hû, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem.

Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. (...) Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá - s benned van magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.

Néked adnám tenger Csillagát az égnek Milliónyi színes, tarka Virágát a rétnek...

Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltûnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! (...) s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem.

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád.

És mikor csók közben magad vagy - szerelmed véget akkor ér.