Baranyi Ferenc

Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal.

Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban.

Neked még azt is megbocsátom hogy nincs mit megbocsátanom, kegyetlenül jó vagy te hozzám, a jóságod már fájdalom, neked még azt is megbocsátom, hogy vak gyanúsításaim miatt én bûnhődöm, felőröl a magam-fabrikálta kín, neked még azt is megbocsátom.

Jöttem, dobolt a lázas expressz, a szívverésem nem kevésbé, s elémfutásoddal avattad betoppanásom érkezéssé.

Nincsen magányosabb a lelkiismeretnél, nem falkában harap, nem sokszorozza testvér, mégis ezer felől érzed, hogy meggyötör, ezerszer húsodba tép, de meg nem öl, jaj, meg nem öl!

Legigazibb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Tudom, hogy elhagy egy napon, s tudom, hogy hûlt helyén az emlék különb lesz nála s rabja lennék rögtön, mihelyt feloldozom, de emlékét is vállalom,

Repültél hozzám s felborultak a székek szinte körülötted, (...) jöttem száz mérföldön keresztül, de az a két vagy három méter - amit utamból visszaadtál - mérföldek ezreivel ért fel, az a táv, az a semmi - pálya amivel megrövidítetted utam hozzád, az méri hosszát lemérhetetlen közelednek.

Voltál test - méretû valóság - hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom, de visszalengő illatod éri felszakadt szám, s csitulok, mint aki magában dúdol, ha kopognak az ajtón.

Az a magány: aludni térni egyszál - pucéran olyan ágyba, melyben néhány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig! Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik.

Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltûnt - nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszûnt.

A jóság soknak elviselhetetlen, elismerni, hogy ember az a másik, a jégverés csak kárt tehet a kertben, de az esőtől mag fakad, virág nyit. S te így növelsz: esőveréssel engem, kérlelhetetlen, komoly szeretetben.