Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltûnt - nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszûnt.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember soha nincs egyedül. Még ha senki sincs körülötte, vagy akik vannak is, idegenek, netán az ellenségei, akkor is van ott valaki, akivel bajában és elhagyatottságában beszélni tud, és aki válaszol: ő maga. Müller Péter
2. Régóta nem jutott el a szívemig senki, Olyan elveszettnek éreztem magam. Régóta nem varázsolt el igazán semmi, Néha minden egyes percet átkoztam. De amikor jöttél, lágyan átöleltél, És valahogy mindent olyan egyszerûvé tettél.
3. Ha mindig arra vár, aki az égből Csillagokat ígér, hiába kel fel és jár Ha aztán elindulni fél És amíg fájdalomból áll Amíg félelemből él, addig Nyugodni úgyse hagy Az a valaki, aki vagy. Tankcsapda
4. Még egy mosoly, ami felkavar, még egy érzés, amiről már rég azt hitted, hogy nem létezik, hogy senki sem tudja kihozni belőled, de neki sikerül. Aztán meg van, hogy csak jön és megy. Mosolyog, és eltûnik, megölel és ennyi, te meg ott maradsz már megint egyedül, kiábrándultan a hitből, hogy egyszer majd marad, hogy egyszer majd tovább tart. Oravecz Nóra
5. Nem hinném, hogy a végzet vagy a sors létező dolog lenne. De azt elmondhatom, hogy néha pontosan az a személy sétál be az ajtón, akiben mindig is reménykedtél, s megtesz mindent azért, hogy távol tartson magától. Aztán valahogy mégis kiderül, hogy elégnek bizonyulsz hozzá.
6. Te, nem tudom, mit éreztél ma este, az én szívem majdnem beleszakadt, mert mindenütt a két szemed kereste, de hiába, árva maradt. (...) Csak néhány perc, és éjfélt üt az óra, elindulok lassan hazafelé, és félve várom, mit hoz majd a holnap, míg elalszom hajnal felé. Máté Péter
7. A magány társakat keres, és nem kérdezi, ki a társ. Aki ezt nem tudja, az soha nem volt magányos, csak egyedülálló. Erich Maria Remarque
8. Aki közel áll az emberhez, annak a fájdalmán szánakozni nem annyira könnyû; sehogy se akar jönni a szánalom; és milyen furcsa: ilyen estéken elképzelhetetlen, hogy az ember maga érezzen fájdalmat - még ha csak pillanatnyi fájdalom is. Eudora Welty
9. Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.
10. Én szállok az idővel és a széllel szembe talán, Telve a reménnyel: aki elment, vár még rám. Én esküszöm, hogy mosolyogsz még rám, Én nem hiszem, hogy sosem érsz hozzám. Nem büntethet az ég, ha így állok eléd, Lelkemben bûntelenül, Mert hiányzol. Demjén Ferenc