Bella István

Másokról előbb ruha hullik, én belül vetkezem, hogy meglásd, milyen is valóban szemem, ha nem szürkül benne szorongás.

Karácsony, fényhedt karácsony. Jobb lenne lenni máshol. Ott ahol közel és távol, Édesanyám, szíved a jászol.

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, és nézz reám este, ha lehunyod, engem nézz, mikor hó suhog, mikor nyár érce csörgedez a fán.

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót? Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek? Elvesztheti a tengert a hajó?

Hallgatok mert jól esik hallgatom szívveréseid mint csitul némul el a harc amíg hajaddal betakarsz.

Le kéne szemhéjamat varrni, hajnalod foglya ne legyek. Száz életet meg kéne halni, hogy egyszer ne szeresselek.

A lélek kültelkén lobogva izzik csak szívem gyertyacsonkja, az árvaság külvárosában meggyökerező éjszakában.

Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám egymás után az arcod, a szemed. Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván megmintáználak, mint az ember az isteneket, s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek: megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

Karácsony, karácsony, karácsony. Rozsda rózsáll a rácson. Szent József keresztfát ácsol önmagából, az ácsból. Mária tíz ujja - gyakd meg! - vaskampó, vérrózsás vasszeg. Tenyere szögesdrót-pólya. Jézuskát altatja, óvja.

A teremtésnek szertelen örömét, ringó réteket, feslő, bimbózó életet, viharzó kürtû gyárakat, felettük égő álmatag foltjaival a felleget, a fecskéket, embereket, arcod tavaszát, nevedet, szeretlek, s mindent szeretek...

Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. Megkövült idő. Haláltalan világ. Nem merek élni. Lélegezni sem. Azt hiszem néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok.

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, szempillám, barna szirmom elfagy. Dús lombom, koronám lehullik, magamon tipródhatok holtig.

Kell hogy legyen egy szem, akiben megláthatom magam.

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz.

Egész testemmel énekellek, szememmel már nem is látlak, Téged hegedülnek idegek, zsigerek zönögnek lágyan. (...) Az egész testem zenekar, a testedre hangszerelt ének, hogy a mindenség belehal, belehal és újra feléled.

Kezed akarok lenni, arcod alatt a vánkos, kisimult lepedőd, réted, gyûretlen hajnal. Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog veled legyek. S te velem. S legyünk egymásba ojtott két láng: tüzed, s tüzem.

Én úgy tudok szeretni, hogy magamat el tudom feledni.

Szerelem! Embertelen éhség arcai világítanak vonásaimból, eligéznék fájdalmadat, s hatalmadat.

Mióta eszemet tudom, mióta a földre kicsuktak, beszélő szívemben te beszélsz, megálló szívemben te hallgatsz.