Benedek Elek

Ez a fajta az én fajtám, valameddig a vasút meg nem közelíté, oly tiszta maradt, mint a búza, mely csak addig igazán búza, míg semmi másfajta szem közéje nem keveredett.

Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. Én nem tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent látó Isten, hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszú sínylődéssel jutalmazá.

Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeles kerítés vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért: ha kert - legyen kert.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerûen a történeti igazság megállapítása ez.

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó felerészét az én nemzetségem tevé.

Erdő, mező, hegy völgy, falu… minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő a gyermek?

Gyenge tehetség is erős szorgalommal Hogyha szövetkezik, siker jár nyomába. Ne félj, ha a siker nem látszik azonnal, Te csak tanulj, fiam, nem tanulsz hiába.

Szépben, jóban előljárni, Nógatásra sosem várni: Hogyha ennyit megtanulsz, Az életben boldogulsz.

A madár sem repdes céltalan, Az ő útjának mindig célja van. Reggel, ha ébredsz, mondd: ma jó leszek. De légy is az. Meglásd, hasznát veszed.

Oly érdekes, oly szép ez a világ, Oly sok szépséget láthat, aki lát. Ne hunyd be szemed, bátran nézz körül, S meglátod majd, a szíved mind örül.

Nem az a szegény, kinek pénze nincs, Hanem kinek munkára kedve nincs. Ki dolgát végzi szépen, rendesen, Gazdag lesz, mert elégedett leszen.

A szerényt később veszik észre, Mint azt, ki sárt dob a fehér mészre. Jó sokáig meg nem látják, Jó messziről elkerülik, De hogyha egyszer meglátják, Annál jobban megbecsülik.

Tátongó örvényhez, amely feneketlen, Hasonló a lélek, amely érzéketlen Minden iránt, mi jó, minden iránt, mi szép. Boldoggá nem lehet az ilyen semmiképp.

Ha magadban nem, hát kiben bízol? Mit más ad, azon meg nem hízol. Bízzál magadban, magad erejében, S bizton haladni fogsz előre szépen.

Beszélni ezüst, hallgatni arany, Beszélj, de csak akkor, ha van Ok s alkalom rá, mert bizony a nélkül Magad s a más feje is beleszédül.

Magyar vitézségnek híre messzeszállott, Sok s nagy szenvedése mind javára válott. S hol rémlett a hősök zord akasztófája, Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

Kinek szíve, lelke sok erénnyel ékes, Aki e világon minden szépre képes, Király lányának is méltó irigysége, Tündér szépségénél nagyobb a szépsége.

A gond eggyé tesz koldust, gazdagot.

Tizenhárman voltak. Mind hősök valának. Magyar szabadságért bátran harcolának. Százszor is rohantak a hősi halálba, Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

Az igazi erős ember nem verekszik, Másnak az útjából kitérni igyekszik. Az az ő erénye, hogy a gyengét védi: Isten ezért adta a nagy erőt néki.