Berde Mária

Látom szemed: a hût, a jót, a tisztát, Mintha a menny kapuját reám nyitnád. A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat, Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy, Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat, És üdvösségem forrása a lelked. Tudom: a nevem imádságnak ejted. Tudom: több vagyok néked minden szentnél, - Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél - De néha sírok. Akkor ne kérdezz. Meghalnál értem, de meg nem értesz.

A szerelem oly nagy és határtalan, hogy pillanatokig és főleg az ihlet pillanataiban úgy tûnik az alkotó léleknek, hogy még Istent is csak egyetlen közegen, az imádott férfiún át tudja megközelíteni. Õt szolgálja abban, akit szeret.

Százszor inkább meghalni tisztán, mint élni megalkuvások árán.

A szerelemben az a legmeglepőbb, hogy benne minden régi törvényünk feloldódik.

Véled kelek, véled fekszem, Emléked tüzénél melegszem. Görcsösen, némán átkarollak: Tört roncsa zátonyult hajómnak. Első reményem, első álmom, Utolsó üdvöm, végsugárom. Betöltetlen, égi ígéret, Titkon, éjjel szenvedek érted.

És még azóta nem beszéltem. Még nem szólt hozzám senki más: Fülemben még ajkad zenéje, Ajkamon még a vallomás.

A mindennapi kenyeret A minden esti nyughelyet. Nyáron a nyájas kék eget, Télen a tûzhely meleget. Vizek jótevő hûvösét, Tisztaság tisztes köntösét. A harcban már kíméletet, s hogy elbírjam az életet.

Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz, Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól. Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed: Még egy szilánk se hull rám sugarából.

Mindenki elhagyott. Nincs senki már. De visszajár, még visszajár egy árnyék: - Semmit se fáj, hogy minden elhagyott - Õ fáj még. Fáj még...

Mint búvó patakot mélytorkú szikla Úgy nyelte be szerencsém rég az élet. Tengernyi napsugár fekete éj lett.

Immár gyógyulok, A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem. Immár mosolyogni megtanultam újra És aztán rendre szépen elfelejtem.