Berkesi András

Akkor, gyerekfejjel, sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért pazarolta rám szabad idejének minden pillanatát, miért vigyázott rám oly féltő gonddal, miért volt fontos számára, hogy bizalmam ne rendüljön meg benne.

Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.

Nagyon egyedül vagyok. Aki egyedül van, az nyáron is fázik. Nincs, aki melegítse.

Mit tudunk mi egymásról, emberek? Semmit. Felületes jelenségeket látunk, ösztöneink csápjai nem hatolnak a lélek mélyibe, hogyan érthetnénk meg hát a tetteket kiváltó okokat? És mégis ítélünk; elmarasztalunk és megbocsátunk, holott gyakran bûnösebbek vagyunk az elmarasztaltaknál.

Mi fiatalok, becsületesen, tisztán szeretnénk élni és dolgozni. Vannak céljaink, álmaink, elképzeléseink. Ezekkel a célokkal és álmokkal hagyjuk el az iskolát, és másnap az életben a felnőttek megmagyarázzák, hogy mindazt a szépet, amit az iskolából magunkkal hoztunk, felejtsük el, mert az ott tanult igazságokkal nem sokra megyünk az életben. Néha nem szavakkal magyarázzák ezt nekünk, hanem példamutatással. S ha mi tisztességesek maradunk, az sok esetben a felnőttek romboló példamutatása ellenére történik. A felnőttek, akik a fiatalokat nevelni akarják, előbb önmagukat neveljék meg. A nevelés alapja a példamutatás.

A barátság bonyolult érzések titokzatos, furcsa harmóniája.

Sohasem a halál fájdalmas, hanem a hozzá vezető út.

Aki tudja, hogy mit várhat az élettől, az nagyképûnek tûnik a gyávák előtt.

A szerelem, a gyönyör és mindaz, ami a szerelemmel együtt jár, nem azonos az élettel. (...) Az élet ennél jóval több. A szerelem része az életnek, de nem azonos vele.

A bánat és a fájdalom mérhetetlen. Határát a halál szabja meg.

Hogy mit hoz a holnap és holnapután? Azzal ne törődj, az nem a ma gondja!

Az emlékek kötik az embert az élethez, azok sugározzák ki magukból a reményt.

Mi ügyészek vagyunk. Szerethetünk, gyûlölhetünk, de csak magánemberként. Hivatali tevékenységünk során el kell temetni az érzelmeinket.

Hazugságra nem szabad boldogságot építeni.

Az ember nem is hinné, milyen nehéz a félelem leküzdése. S mivel küzdheti le az ember? Van, aki hideg, józan gondolkodással, van, aki meggyőződésével, az eszmébe vetett hitével, van, aki felismeri, hogy más választása nincs.

Ha az ember ismeri önmaga sorsát: vagy megbékél vele, vagy belepusztul. A bizonytalanság azonban az őrületbe kergeti.

A hazug ember csak a mindenkori percnek él, számára minden nyugodtan eltelt óra már ajándék. A holnapban és a holnaputánban már nem mer gondolkodni, mert holnap minden kiderülhet.

Érzelmeket megfogalmazni, élményeket elbeszélni úgy, hogy azok a valóság lényegét tükrözzék, hogy hitelesek, hihetőek legyenek, azt hiszem, meddő vállalkozás. A tények puszta felsorolása pedig nem azonos az igazsággal.

Nem az határozza meg az ember tisztességét, hogy mások mit gondolnak róla.

Csakis szeretettel lehet eredményesen nevelni.