Bernhard Schlink

Szavaink igazságának fedezetét a tetteink jelentik, a beszédet akár mellőzhetjük is.

Féltem; az érintkezéstől, a csóktól, attól, hogy nem tetszem neki, és hogy nem lesz megelégedve velem. De miután egy ideig így álltunk, és én éreztem az illatát, testének melegét és erejét, minden természetessé vált.

Életem során elég gyakran tettem (...) olyasmit, amit nem határoztam el előre, viszont sokszor nem tettem meg, amit elhatároztam.

Amikor Julia ötéves lett, elváltunk. (...) Valahányszor elmentem tőlük, és ő az ablakból utánam nézett, s szomorú tekintetétől kísérve beszálltam az autóba, majd megszakadt a szívem. És az volt az érzésem, hogy amitől megfosztottuk, nemcsak az volt, amit szeretett volna, hanem az is, amihez joga volt. Azzal, hogy elváltunk, az ő jogát csorbítottuk, és hogy közösen tettük ezt, attól még nem feleződött meg a vétek.

Némelykor azért nem megbízható az emlékezés a boldogságra, mert a befejezés fájdalmas volt. Mert a boldogság csak akkor igazi, ha örökké tart?

Soha többé nem engedtem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon.

Ha elszalasztjuk az alkalmas időpontot, ha túlságosan sokáig elmulasztunk valamit, ha valaki túl sokáig nem kap meg valamit, az mindig túl későn jön, még akkor is, ha végül energikusan vágunk bele, és örömmel fogadjuk.

Az sem helytálló, miként a kívülálló talán szeretné hinni, hogy a múlt elevenségének csak megfigyelői, míg a jelenének részesei vagyunk. Foglalkozni a történelemmel azt jelenti, hogy hidat verünk a múlt és a jelen közé, és mindkét partot figyelemmel kísérjük, mindkettőn tevékenykedünk.

Kitárulkozva te nekem, én tenéked, egymásba hullva te belém én tebeléd, mámorosodva te bennem és benned én, akkor vagyok én én és vagy te te.

Valahányszor fenyegetőzött, azonnal feltétel nélkül kapituláltam. Mindent beismertem. Hibákat, amelyeket el se követtem, szándékokat, amelyek soha eszembe se jutottak. Ha rideg és kemény volt velem, könyörögtem: legyen újra jó hozzám, bocsásson meg, szeressen.

Elég gyakran fordult elő életemben, hogy olyasmiket tettem, amit nem határoztam el. Valami - akármi legyen is - cselekvésbe megy át; "elmegy" ahhoz a nőhöz, akit nem akarok többé látni; "megteszi" a főnöknek azt a megjegyzést, ami a fejembe kerül; "megtart" dohányosnak, noha elhatároztam, hogy leszokom, majd leszokom a dohányzásról épp akkor, amikor már beletörődtem a ténybe, hogy dohányos vagyok, s mindig is az leszek. Nem úgy értem, hogy a gondolkodásnak és a döntéseknek nincs befolyásuk a viselkedésre. De a viselkedés nem pusztán csak végrehajtja azt, amit már végiggondoltunk és elhatároztunk. Megvannak a saját forrásai.

Nem létezik olyan, hogy "túlságosan késő", csak "késő" van, és a "késő" mindig jobb, mint a "soha".

Visszatekintve a múltba, azáltal válik töredezetté az is, ami szép volt, hogy csúnya tények takarják el.

Vannak ügyek, amelyekbe egyszerûen nem szabad belekeveredni, és amelyektől, hacsak nem követelik meg az ember életét és vérét, el kell határolódni.

A gyermek- és fiatalkori betegségek hetei, hónapjai varázslatos időszakok az ember életében. A külvilág zajai, az udvaréi, a kertéi vagy az utcáéi csak tompa zajként hatoltak be a betegszobába. Odabent azoknak a történeteknek és szereplőknek a világa burjánzik, amikről, illetve akikről a beteg olvasott. A láz, amely lerontja az érzékelést, és megélénkíti a képzeletet, újszerû, egyszerre ismerős és idegen helyiséggé változtatja a betegszobát; torz ábrázatú szörnyek rajzolódnak ki a függöny és a tapéta mintáiból, hegyekké, épületekké vagy hajókká tornyozódnak a székek, az asztalok, a polcok és a szekrény, egyszerre elérhető közelségben és nagy messzeségben. A hosszú éjszakai órákon a toronyóra ütései, a néha-néha elhaladó autók zúgása és fényszóróiknak a falakon megjelenő visszfénye jut el a beteghez. Vannak alvás nélküli, de nem álmatlan órák, nem a hiány, hanem a teljesség órái. Vágyak, emlékek, szorongások, örömök rendeződnek labirintussá, amelyben elvész és eligazodik és megint elvész a beteg. Vannak órák, amelyekben minden lehetséges, a jó éppúgy, mint a rossz. Mindez alábbhagy, ha a beteg jobban érzi magát. De ha a betegség elég sokáig tart, akkor a betegszoba átitatódik, és a lábadozó, akinek már láza sincs, eltéved a labirintusban.

Mindig az volt az érzésem, hogy úgysem ért meg senki, hogy senki se tudja, ki vagyok, és mi juttatott ide vagy oda. És tudod, ha senki sem ért meg, akkor senki sem kérhet tőled számon semmit.

Nem az jelenti a menekülést, hogy a múlttal foglalkozunk, hanem éppen az eltökélt összpontosítás a jelenre és a jövőre, amely süket és vak a múlt öröksége iránt, amely örökség azonban meghatároz bennünket, és amellyel együtt kell élnünk.

Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem mint ami még létezik és élő és eleven.

Mi a jog? Amit a törvénykönyv rögzít, vagy ami a társadalomban valóságosan érvényesül és elfogadtatik? Vagy az a jog, amit - akár rögzítenek törvénykönyvek, akár nem - el kell fogadni és érvényesíteni, ha nincs rajta semmi kivetnivaló?

Nem hiszem, hogy a gondolat és az elhatározás nincs hatással a cselekvésre. A cselekvés azonban nem pusztán úgy megy végbe, ahogyan előzetesen elgondoltuk és elhatároztuk. Annak is megvan a saját forrása, és épp úgy sajátos módon a cselekvésem, mint ahogy a gondolatom az én gondolatom, és ahogy a döntésem az én döntésem.