Carlos Ruiz Zafón

A hozzátartozóink koporsójánál hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni, és nem nézni mást, mint amit a lelkünk látni enged.

Az ajándékot mindenki a saját örömére adja, nem annak az érdemeiért, aki kapja.

Soha ne bízz senkiben, (...) s a legkevésbé azokban, akiket csodálsz. Tőlük kapod a legnagyobb pofonokat.

Egy nő csalhatatlan ösztöne azonnal megérzi, ha egy férfi halálos szerelemre lobban iránta, különösen akkor, ha a kérdéses férfi még csak egy málészájú kiskamasz.

Sokan hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az emberekre, mint a lottószelvényekre: azt hisszük, az a dolguk, hogy valóra váltsák az álmainkat.

Néha, nehéz körülmények között, összetévesztheti az ember az együttérzést a szerelemmel.

Õrizd meg az álmaidat! (...) Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rájuk.

A sors megtanított rá, hogy sosem szabad feladni a reményt, ám túlzott mértékben hinni sem ajánlatos benne. A remény olykor kegyetlenül hiú és vak.

Furcsa, milyen könnyen mondunk ítéletet egy másik ember fölött, mindaddig, amíg nem hiányzik. Amíg el nem ragadja tőlünk a sors. És azért veszítjük el, mert soha nem is tartozott igazán hozzánk.

Az ostobák fecsegnek, a gyávák titkolóznak, a bölcsek pedig végighallgatnak másokat.

- Az ember néha hamarabb kiönti a szívét egy idegennek, mint azoknak, akiket ismer. Miért van ez így? - Talán azért, mert az idegen olyannak lát bennünket, mint amilyenek vagyunk, s nem olyannak, amilyennek látni szeretne.

A katonaság, a házasság, az egyház és a pénzvilág: az Apokalipszis négy lovasa.

Az ember, mint fő-főemlős, társas lény. Viselkedésének lényegi és uralkodó etikai alapelvei a barátság, a családi összefogás, a komaság és a pletyka. Puszta biológia az egész.

A könyvekben, amelyek közt nevelkedtem, láthatatlan, titkos barátokra leltem; s bár lapjaik rég elporladtak már, az illatukat azóta is őrzi kezem.

- Na és maga, hogy áll a nőkkel (...)? - Igazság szerint nem tudok róluk túl sokat. - Tudni senki sem tud róluk sokat, még Freud sem, sőt, talán még ők maguk sem, de nem is kell. Olyan ez, mint az elektromos áram: ahhoz, hogy megüssük vele az ujjunkat, nem szükséges tudnunk, hogyan mûködik.

Minden titok annyit ér, amennyit azok az emberek jelentenek számunkra, akik elől rejtegetjük őket.

Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.

Minden (...) könyvnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap.

Megcsókoltam a homlokát, mintha abban reménykednék, hogy lesimíthatom a ráncokat, amelyek egyre jobban eltávolították tőlem, a szûkös otthonunktól, s a közös emlékeinktől; mintha azzal a csókkal becsaphattam és rávehettem volna az időt, hogy tûnjön el, és jöjjön vissza máskor, egy másik életben.

Párizs a világ egyetlen olyan városa, ahol az éhenhalás még mindig mûvészetnek számít.