Charles Baudelaire

Ki árnyak után kész szaladni, mindig rosszul jár, amiért nem tudott a helyén maradni.

Az Emberiség Koponyáján a Szerelem ûl, fenn trónol, vigyorral a száján és szemtelenül.

Van köztünk hány, akik az Eszményt el sem érik: Átkos szobrász-csapat, balsorssal bélyeges, Kik, míg nagy homlokod s kebled vésik, jeges

Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörûségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok.

Illúzióink száma talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltûnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltûnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény.

S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné, vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.

Sohasem menthető, hogy valaki gonosz, de valami érdem van benne, ha az ember tudja, hogy az; és a legjóvátehetetlenebb bûn: butaságból tenni rosszat.

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg ûzzük, illan, s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol! De az Ember elé remény reményre csillan s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

Groteszk emberiség! A Halál is csodálja, mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap, s olykor párfőmösen vegyül ő is a bálba, s az őrület közé iróniája csap!

Van, ki lelke fényébe zár, Óh, Természet! s van, aki gyászba; Mi egynek: holtnak síri háza, Másiknak: élet és sugár!

Óh, kedves Ifjuság, szûz homlokú, te szent! Szemedben egy üde és friss vizû patak van, Mely úgy árasztja szét, derûsen, öntudatlan, Mint az ég kékje, mint a madár s a virág, Melegét, dalait és édes illatát!

A sírás az arcnak rejtett mélyû bájt ad, miként az áradás a tájnak; viharban frissül a virág.

A legnagyobb trükk, amit az ördög keresztülvitt: meggyőzte a világot arról, hogy ő nem is létezik.

Ágyadhoz surranok sötétlőn, mint lángszemû angyal, ha éj jön, s feléd kúszom majd zajtalan a hosszú árnyon, egymagam.

Minden méltó emberkebel szívtrónusán egy sárga kígyó ül, ki ha ő azt mondja: "Így jó! Így akarom!" - "Nem!"-mel felel.

Emlékezz! a mohó Idő megnyeri sorra A játszmát, nincs csalás, csak veszthetsz! - ez a rend! A nap száll; nő az éj; Emlékezz! - odalent Örök szomjú a mély; pereg a homokóra.

Mély, bûvös bájjal részegítve jár át a múlt, ha a jelenben éledő!

Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban kettőnkön át egy csöndes szikra pattan, mint búcsuterhes hosszu zokogás;

Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött a függönyön, amely únt gát, előtte függött... S feltárult végül a való hidegen: és

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő, s kövér gyom burjánzik buján.