Charles Baudelaire

Az igazi festőmûvészek tökéletesen tudják, hogyan hozzanak létre színeket egy fekete kabáttal, egy fehér nyakkendővel és szürke háttérrel.

Nedves az ajkam, és érett a tudományra, az antik Tudatot fojtani céda ágyba, győzelmes keblemen fölszárad mind a könny: vén arcra gyermekek kacaját bûvölöm.

Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit; s mint koldús éteti öntestén férgeit, mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet!

A pamlagon engedte, hogy szeressem, s mosolygott, ahogy karjai közt tartott, s mohó szerelmem, akárcsak a tenger...

Hogy fejezzelek ki szavakban, romolhatatlan szerelem, öröklétemben láthatatlan pihenő gazdag ámbra-szem?!

Tudd meg: szeretni kell, a gúny fintora nélkül, a púpost, a hülyét, a gonoszt, a szegényt, hogy majd Jézus elé dús diadalmi ékül jótetteid terítsd az út szőnyegeként.

Óh, jóság angyala, tudod, a gyûlölet mi? S a görcsös ököl, a keserû könny daca, amikor pokoli sorakozót ver a Bosszú, s erényeink őt rohannak követni? Óh, jóság angyala, tudod, a gyûlölet mi?

Ne hagyd az álmok jussát, szebbeket álmodik a bölcsnél a bolond!

A szerelem félreértés, a teljesség beteljesíthetetlen igénye.

A tánc a karok és lábak költészete, a kecses és iszonyatos anyag, maga a mozdulat lehel bele lelket.

A Fájdalom az egyetlen nemesség, amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge ha víg ábráikat eddig nem hímezék sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még, azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

És bûnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva; ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár, aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár, s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

A szép mindig bizarr.

Felsír a hegedû, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét ûr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

Lelkem torony, amely lassankint összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt.

És mint a lemenő nap a sarki pokolban, vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

A szerelem olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül.

A képzelet a valóság királynője.