Charlie Chaplin

A véletlen ismétlődése már megéri a vizsgálódást.

Az orrom megvakarása (...) nem ugyanolyan mértékben előre elrendelt-e, mint a hullócsillag pályája? A macska kószál a ház körül, a levél lehull a fáról, a gyermek megbotlik. Nem lehet-e ezeket a cselekvéseket a végtelenségig visszavezetni? Nem előre elrendeltek-e, és nem hatnak-e tovább az idők végtelenjéig? Ismerjük a levél lehullásának és a gyermek megbotlásának közvetlen okát, de nem tárhatjuk fel az okozatsor elejét és végét.

Látjuk a halottakat álmainkban, és élőnek hisszük őket, de közben tudjuk, hogy meghaltak. Ez az álombéli agymûködés nem logikus, de vajon nincs-e valami sajátos logikája? Vannak dolgok, amelyek meghaladják az értelmet. Hogyan foghatjuk fel a másodperc ezredmilliomod részét? Mégis léteznie kell a matematika alapelvei értelmében.

Hiszem, hogy ami meghaladja az értelmünket, egyszerû tény valamilyen más dimenzióban.

Nem szabad túl sokáig lubickolni a dicsőségben; mindez lelohad, mint a másnapra eltett felfújt.

Nem sokra tartom azokat, akik belerántanak minket a bajba; azt se szeretem, ha előírják nekem, kit öljek meg, miért áldozzam az életemet. És mindezt a hazaszeretet nevében.

Az én szememben a hazafias érzést a legjobb esetben is csak a helyi szokások táplálhatják: a lóverseny, a vadászat, a yorkshire-i puding, az amerikai szendvics és a Coca-cola. Manapság azonban ezek a helyi specialitások nemzetközivé váltak.

A szünidő a legjobb esetben is csak üres időtöltés.

Az úgynevezett realizmus gyakran mesterséges, csinált, köznapi és unalmas; a filmben nem a realitás a döntő, hanem az, amivé a képzelet alakítja a látottakat.

Az írók kedves emberek, de szûkmarkúan bánnak a tudásukkal. Ritkán osztják meg másokkal; a könyveik számára tartogatják.

Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember náciellenes legyen. (...) Elég, ha rendes és tisztességes emberi lény.

Az árnyékok beleolvadnak az éjszakába, és a hajnalfényből tör elő a napsugár.

Minden bajjal úgy van az ember, hogy nem tudja mindvégig komolyan venni.

Mikor az embert elborítják a csalódás és gond hullámai, vagy a filozófiához, vagy a humorhoz menekül, hacsak nem esik végképp kétségbe.

Ha a szerzőt nem indítja meg a mûve, hogyan várhatná el ezt a közönségtől?

A modern élet egyre fokozódó bonyolultsága, és a huszadik század mozgató ereje az egyént egyre inkább gigászi intézmények béklyójába szorítja, amelyek politikai, tudományos és gazdasági téren fenyegetik. A lélekkondicionálás, a szankciók és az engedélyek áldozatai leszünk valamennyien. Kulturális érzékenységünk hiányának tulajdonítható, hogy belekényszeríthettek ebbe a kelepcébe. Vakon rohantunk a sekélyes kényelem és a túlnépesedés felé, és közben elvesztettük esztétikai érzékünket. A profit, a hatalom és a monopóliumok kényszerítik ránk élettempónkat. Tûrtük, hogy ezek az erők teljesen elborítsanak, mit sem törődve a végzetes következményekkel.

Néhány tudós olyan, mint a vallásos rajongók. Csak törnek előre abban a hiszemben, hogy felfedezésük szükségképpen üdvös, és tudásvágyuk az erkölcsi alap.

Az altruizmus lassan jár az ember nyomában a haladás ösvényén. Jóval lemaradva bukdácsol a tudomány után, és csak a körülmények kényszerítő hatására lép akcióba.

Válassz ki olyan ötletet, amely felkelti az érdeklődésedet, dolgozd ki és bonyolítsd; ha megakadsz a kidolgozásban, vesd el, és keress más témát. A sok közül való kiválasztás az egyetlen eredményes eljárás.

Az én szememben a színpadszerûség drámai megszépítést jelent: a szünet mûvészetét, egy könyv hirtelen becsukását; egy cigaretta meggyújtását; a színfalak mögött előidézett hatásokat, pisztolylövést, kiáltást, zuhanást, robajt; hatásos színre lépést, hatásos távozást - ezek mind olcsónak és könnyen leleplezhetőnek látszatnak, de ha kellő érzékkel és mértékkel élünk ezekkel az eszközökkel, ez jelenti a költészetet a színjátszásban.