Chuck Palahniuk

Minden eredmény, amelyre büszkék lehetnénk, a szemétdombon végzi.

Ostoba vagyok, csupán tárgyakra, tulajdonra vágyom. Az én szánalmas életemre. A szaros kis munkámra. A svéd bútoraimra. Még senkinek, egy léleknek se meséltem korábban erről. (...) Hát ilyen mélyre süllyedhet az ember.

Adva van egy korosztálynyi életerős férfi és nő, akik egy értelmes célt szeretnének szolgálni. A reklámok hatására évek óta felesleges ruhákat és kocsikat hajszolnak. Egész nemzedékük gyûlölt rutinmunkákat végez, csupán azért, hogy megvehessék ezeket a szükségtelen holmikat.

Nagyon könnyû sírni, ha egyszer rájövünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.

Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból tulajdonosok lesznek.

Számtalan dolog van, amit nem szeretünk tudni azokról, akik közel állnak a szívünkhöz.

Egy percnyi tökély untig elég (...). Igaz, az embernek keményen meg kell dolgozni érte, de megéri az erőfeszítést. Egy percnél többet nem szabad elvárni a tökéletességtől.

Az emberek sokszor használják a telefon nevû szerkezetet, mert nem bírják egymás közelségét, de ugyanakkor rettegnek a magánytól.

Nekem az kell, hogy nélkülözhetetlen legyek valakinek. Olyan kell, aki felemészti minden szabad időmet, határtalan egómat, segítőkészségemet. Aki az én szenvedélybetegem. Kölcsönös függőségem.

Úgy is eltölthetjük az életünket, hogy a világ mondja meg nekünk, kik is vagyunk. Épeszûek vagy őrültek. (...) Hősök vagy áldozatok. Rábízhatjuk a történelemre, hogy eldöntse helyettünk, jók voltunk vagy rosszak. Engedhetjük, hogy a múltunk határozza meg jövőnket. Vagy akár magunk is dönthetünk.

Ha nincs módunk megtapasztalni a valódi káoszt, soha nem nyerünk valódi békét.

A képzeletbeli sokkal hatalmasabb, mint az anyagi világ. Mert semmi sem lehet jobb annál, ahogy elképzeled. Mert csupán a megfoghatatlan ötletek, elgondolások, hitek, fantáziák elég tartósak. A kövek elporladnak. A fa elkorhad. Az emberek, mint tudjuk, meghalnak. De az olyan törékeny dolgok, mint egy gondolat, egy álom, egy legenda, sohasem múlnak el.

Azt akarom, hogy ne fogadd el késznek ezt a világot (...). Találd ki magadnak. Találd ki, hogyan kell megteremteni saját valóságodat. A saját szabályaiddal.

Az emberek olyan régóta dolgoznak azon, hogy a világ biztonságos, jól szervezett hely legyen. A végén már észre sem vették, hogy milyen unalmas lett. Az egész világ immár termékellenőrzött és sebességkorlátozott és zónákra osztott és megadóztatott és beszabályozott, minden lakója minősítve és nyilvántartva és címmel ellátva.

A nyelv csupán arra való, hogy megpróbáljuk magyarázni a világ dicsőségét és csodáit. Célja a dekonstrukció és elutasítás. Az emberek nem képesek mit kezdeni a világ valódi szépségével. Hogy mindez megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan.

A születésed istenné teszi a szüleidet. Nekik tartozol az életeddel, és képesek arra, hogy irányítsanak. Aztán amikor serdülni kezdesz, te leszel a sátán (...), csak azért, mert valami jobbra vágysz.

Nincsen bennem semmi eredeti. Az életem során megismert emberek közös erőfeszítése vagyok.

Ha az ember nem tudja, mit akar, (...) könnyen úgy végzi, ahogyan sohasem akarta.

Gondoljuk egy kőtisztítóra vagy forgódobra, ami napi huszonnégy órában, megállás nélkül jár, és tele van vízzel, kavicsokkal meg homokkal. Forog körbe-körbe, és mindent felőröl. Ékkövekké fényesíti a koszos kavicsokat. Ez a Föld. Ezért forog. Mi vagyunk a kavicsok. Az életünk részei - a dráma, a fájdalom, az öröm, a háború, a betegség, a győzelem és az erőszak - pedig csak a minket koptató víz és homok. Felőrölnek bennünket. Kifényesítenek, hogy szépen csillogjunk.

Miért csinálnék bármit? (...) Elég tanult vagyok ahhoz, hogy lebeszéljem magam bármilyen életcélról. Hogy ízekre szedjek bármilyen vágyat. Értelmét vegyem bármilyen tervnek. Elég okos vagyok ahhoz, hogy megtagadjak minden álmot.