Csányi Vilmos

Az ember csakis az adott környezethez, kultúrához viszonyítva állíthatja valamiről, hogy az jó vagy rossz. Abszolút értelemben ez a fogalompár nem jelent semmit.

Mindent meg kell ismerni, ami megismerhető. Nincsenek kitüntetett ismeretek, az egyes ismeretkomponensek egymáshoz kapcsolódnak, egymást segítik, a tudomány szövedéke nem szelektálható szerves egész, ami ma esetleg kevésbé fontos, holnap az lehet a legjelentősebb.

A meg nem értett tudományos eredmények gyanút keltenek, és primitív érzelmi reakciókat váltanak ki.

A klónozott gyermek nem hasonlítana jobban genetikai donorához, mint az egypetéjû ikrek egymásra, sőt ha a klón és a szülő közötti korkülönbséget is beszámítjuk, akkor még annyira sem. Mitől a nagy felháborodás?

Az átlagos iskolai képzettség senkinek sem ad annyi ismeretet, amelynek birtokában képes lenne valamilyen tudományos probléma megközelítésében akár csak a helyes kérdések feltevésére, nemhogy az adott válaszok helyes vagy helytelen voltának elemzésére, de semmivel sem jobb a helyzet a szaktudományokban jártas elme esetében sem. Egy-egy tudományterület részletes ismerete sem elegendő más területek problémáinak vagy éppen eredményeinek megértéséhez.

Minden kultúra összetartó ereje, hogy tagjai megegyeznek a közös értékekben.

Minden, amit az emberi kultúra megérint, "mesterséges" lesz, állat, növény, ember, folyó és agrárerdő. Ezen nem tudunk változtatni, ez a hatás ember mivoltunk egyik meghatározó eleme. A "természetes" paradicsom vagy alma apró és savanyú, majdnem ehetetlen.

A tudat drága mulatság: lelassítja a gondolkodást; az emberi elme komplexitása viszont olyan sokféle gondolat kialakítására, tárolására, szerkesztésére alkalmas, hogy a leghelyesebb választás érdekében a döntési folyamatot megéri lelassítani.

Életünk minden apró részletét igyekszik a társadalom szabályozni, pontosan mikor és hogyan taníttassuk a gyerekeinket, mikor és hogyan válasszuk vezetőinket, mikor hagyhatjuk folyamatos munkánkat abba és pihenhetünk valamennyit. Behálóznak már a szabályok, szabályok szabályozzák a szabálykészítést is, és ez az önmagára visszacsatolt mûvi rendszer kezd élhetetlen lenni, megszaladt, mint az evolúcióban annyi más tulajdonság.

Archaikus kis közösségekben a kultúra jól átlátható, kicsi, fényes buborék, amelyben élni, szaporodni lehet, védelmet nyújt, és szervezi az életet. Minden, ami a buborékon kívül van, idegen, lehet közömbös vagy ellenséges, megszerezhető vagy megszerzendő. A kultúra a világunk, benne éltek már őseink, és reméljük, leszármazottaink számára is megfelelő lesz. Csak ez lehet nekik jó, csak ebben élhetnek emberhez méltó életet.

Az ember genetikai örökségében a különféle erkölcsi normák befogadási képessége van meg. Hogy ezek a normák maguk milyenek, az kulturális kérdés.

Embernek lenni rendkívül strapás, mert az ember egy konstruktív, gondolkodó lény, de hát ez az élet egyetlen értelme, hogy igyekszünk emberi mivoltunknak megfelelni.

A tudatos, racionális gondolatok csupán parányi részét képezik az ember elmemûködésének. Hatalmas, a tudatalattival összefolyó gondolattömeg hullámzik, fénylik, halványul az ember elméjében. Sokkal kisebb a racionalitás szerepe, mint azt hinni szeretnénk. Emlékek, érzelmek, vágyak, apró elképzelések tolakodnak figyelmünkért, és tevékenységünkön csak nagyon konkrét cselekvés esetén lesz úrrá a racionalitás, amikor például szét kell valamit szedni, látjuk, itt egy csavar, azt forgatni kell, azután a mûanyag vacakot elfordítani, majd az egészet széthúzni, még mindig akad, mi a fene lehet vele? Az elme bóklászik, válogat, szabad akaratot mímel, racionálisnak képzeli magát, pedig szertelen.

Megérzésekre, sejtésekre, metaforákra alapozva nagyon komplex konstrukciók készíthetők és kommunikálhatok: telepátia, telekinézis, akaratátvitel, kanálhajlítás, bioenergia, gyógyító kézrátétel, apró zöld emberkék a galaxisból és az elme megannyi más érdekes szüleménye. Tátott szájjal hallgathatjuk őket mindaddig, amíg nem kell megfelelniük a gyakorlat kritériumainak, a megismételhetőség, az előre megjósolható és ellenőrizhető előfordulás egyszerû természettudományos kritériumainak. Csak ennyi az oly hőn óhajtott befogadás, a tudományhoz tartozás feltétele. S ennek nem tudnak megfelelni.

A tudós naiv hittel szerkeszti elméleteit, sokszor szertelenül, vad fantáziával. Ezek az elméletek nem igazságok, nem felismerések, nem megtalált törvények, hanem modellek, mûködő elmekonstrukciók, be lehet őket indítani, szabadon változtatni, egyszerûsíteni, bonyolítani, lehet velük játszani. Többek között ki lehet őket próbálni a gyakorlatban. És ekkor az elmélet sorsa eldől, vagy eredménytelen a gyakorlatban, és akkor rövidesen a szemétdombra kerül, vagy valamivel jobb, mint amit eddig alkalmaztunk, valamit pontosabban ír le vagy jósol meg, mint az előző elmélet, és akkor használjuk. Használjuk, hiszünk benne, mindaddig, amíg egy jobb nem akad. Ennyi a tudomány, nem több és nem is kevesebb.

Minden kultúrában találhatóak tilalmak, tabuk. Ezek egy része racionálisan is indokolható, például a közeli rokonok házasságának tilalma, de sokszor a tabu csak valamilyen homályos sejtés vagy egyszerûen egy nem tisztázott, nem átlátható következmény elhárításán alapszik, lehet persze tévedés is. A kultúra nem racionális, logikája érzelmi természetû.

A természettudományok sikereiket (...) a racionalitásuknak köszönhetik, annak, hogy képesek voltak gondolkodásukat, bizonyos korlátozott területeken, kivonni az érzelmek logikája alól, és a racionalitásé alá helyezni.

Mint tudós, sohasem tudnám elfogadni azt, hogy bürokraták korlátozzák érdeklődésemet, hogy ostoba tilalmak szabják meg a tudomány fejlődését. Mint polgár, nem tudom elfogadni azt, hogy a társadalom teremtette eszközökből bármely tudós fajankó tetszése szerint faragjon bombát, vírust, rakétát.

A jövő elképzelésében (...) csak a múlt nyelvét és jelentéstartalmait használhatjuk, ez már önmagában jelentősen behatárolja a jövőbe látás mélységét.

Fontosnak tartom, hogy legyenek emberek, akik állandóan a katasztrófáról beszélnek, mert az esetleg segít abban, hogy elkerüljük.