Csernus Imre

Elérni valamit mindig könnyebb, megtartani, az a nehéz. Azért, mert ahhoz napról napra, következetesen kell dolgozni. Melós, de ami nem melós, azt általában nem is értékeli semmire az ember.

Nem lehet mindig bátornak lenni, létezik jogos félelem, de a bátorság és az ostobaság között van különbség. A buddhisták azt mondják, hogy a bátrak nem azért bátrak, mert soha nem félnek, hanem attól bátrak, hogy meghitt jó viszonyban vannak a félelmeikkel.

A könnyebb utat mindig könnyebb választani, ezt hívják menekülésnek, de van egy rossz hírem: a könnyebb úton soha nem lehet olyan sikerélményeket szerezni, amelyek önbizalmat adnak.

A kiabálásnál a mosolygós irónia sokkal kegyetlenebb fegyver.

Az igazi szeretet ott kezdődik, ha én tiszteletben tartva elengedem azt, aki szeretne elmenni, bármennyire is fáj nekem.

Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Õk a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.

Mindenki csak annyit kap vissza az életétől, amennyi energiát beletesz.

Aki nem fogadja el, hogy a változtatás fájdalommal jár, annál soha nem fog bekövetkezni a fejlődés.

A bizonytalan ember mindig felruházza a partnerét olyan tulajdonságokkal, amelyekkel a másik nem rendelkezik.

A tiszteletet nem lehet kicsikarni. Ha én tiszteletet csikarok ki, akkor én vagyok a diktátor. De akkor az valójában nem tisztelet, hanem félelem. Óriási különbség.

Teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk, ha merünk belevágni új dolgokba, akkor a nyolcvanéves is érezheti magát húszévesnek. De a húszéves - vagy harminc -, aki nem mer új dolgokba belefogni, úgy fogja magát érezni, mint a százötven éves. Tehát azért vannak az öreg fiatalok, és vannak a fiatal és középkorú haldoklók, akik látszólag élnek, de valójában nem élnek.

Egyébként sokan kérdezik, honnan tudják, hogy az illető segítő, legyen az pszichológus, pszichiáter, jó szakember-e. Mindezt nagyon gyorsan el lehet dönteni. Az első tíz-tizenöt perc után mindenki érzi, hogy a másikban ott van-e az erő, és hogy figyel-e őrá, vagy inkább rutinból teszi a dolgát (...)! Ha mindez, valamint a belső hang azt súgja, hogy nem kerek, akkor az ajánlatom úgy szól, menjenek tovább és keressenek mást!

Nagyon kevés fiatalnak van az apjával hiteles kapcsolata. És ez azért is fontos, mert ez által definiálódik egy lányban, hogy milyen férfit fog ő választani. Rossz kapcsolat esetén jelen van a szeretem-gyûlölöm effektus. Hogy "egy rohadt alkoholista, de mégiscsak az apám". Ha az apával kapcsolatban valakinél szeretem-gyûlölöm állapot található, akkor egy idő után nemcsak az apjához hasonló pasit talál, hanem a szeretem-gyûlölöm egy idő után abban a kapcsolatban is megjelenik.

Ha tudod, hogy a szüleid emberből vannak, és bizonyos szempontból hazudnak maguknak, akkor azt is tudnod kell, hogy egy csomó negatív töltetet felhalmoznak a saját életükben, és ha azokat megváltoztatni nem merik, akkor rossz szájízzel, a meg nem valósított és feladott álmaik miatti lelkiismeret-furdalással fognak meghalni... és te elfogadod, hogy így is fognak meghalni. Ha nem fogadod el, akkor te is éppúgy a homokba dugod a fejed, ahogy ők is teszik az életük fontos dolgait illetően. Ha viszont elfogadod, akkor azt is elfogadod, hogy végig fogod asszisztálni ezt a folyamatot, fel fogod ismerni, amikor haldoklanak, ahogy azt is meglátod majd, amikor a folyamat vége felé a haldokló jobban lesz, de csak azért, hogy visszajöjjön elbúcsúzni. Akkor veheted a bátorságot, hogy elbúcsúzzál tőlük, és kimondd nekik, amit ki akarsz mondani. Mert akkor már mindegy. A szüleid meg fognak halni - ez tény. Ennek elfogadásával kezdődik a felnőttség. Itt kezdődik az erő.

Akarnok szeretettel lehet-e valaki feltétel nélkül boldog? Amíg van rá fogadókészség, és amíg ez az egész mûködtethető, nyilván meglesz a boldogság látszata. De aztán előbb-utóbb jönnek a konfliktusok és a játszmák, vagy meghalhat az egyik partner. És akkor jön a nagy rinyálás. Ezek a dolgok lényegében generációról generációra megismétlődnek... A pasik mellett ugyanúgy ott lesz egy nő, aki tulajdonképen csak az anyaságra vágyik, és csak egy bizonytalan csaj, tele félelemmel... És mindketten isszák a macikávét... Ez egészen addig fog tartani generációról generációra, amíg valaki ki nem nyitja a szemét, vagyis nem kezd el tudatosan önmagára odafigyelve - élni.

Akkor tehát tekintsük át, mi szükséges egy stabil párkapcsolathoz: kölcsönös tisztelet, alkalmazkodás, közös életvitel, jól mûködő szexualitás és a pénzhez való hozzáállás - hiszen a testnek szükséges ennie is. Mindez ötvözve fejlett gyakorlati és érzelmi intelligenciával, miközben nap mint nap mindent megteszünk azért, hogy a test és a lélek egyensúlyban legyen - mindig egy napig. Kérdésük merült fel a fentiekkel kapcsolatban? Ne nekem tegyék fel, én nem válaszolok. Azt a kérdést, ami megfogalmazódik önökben, tegyék fel az illetékes személynek. Az illetékes személy pedig ott várja önöket este a tükörben.

Az az ember válik magányossá, aki hagyja, hogy félelmei legyőzzék. És mi vár arra, aki legyőzi a félelmeit? Nyugalom. Béke. Mosoly. Büszkeség. Tartás. Gerinc. Ezt fogja elérni az, aki meri megmérettetni önmagát.

Az önismeret valójában nem más, mint az érzelmi intelligencia fejlesztése, és annak következetes átültetése a gyakorlatba. Az önismeret az, ahol megszûnnek a szürke hétköznapok. Nem csak a közlekedésben érvényes az, hogy ha végzetes hibát követek el, akkor meghallhatok, hanem ez bekövetkezhet akkor is, amikor hagyom, hogy a félelmeim teret nyerjenek. Ilyenkor valójában mindent elveszíthetek, amit eddig elértem. Legfőképpen a méltóságomat. Mert ha az ember nem fejleszti az önismeretét, akkor csak idő kérdése, hogy mikor fogja elveszíteni a méltóságát. De hát mindannyiunkra szükség van... olyanokra is, akik elveszítik, és olyanokra is, akik nem. Hogy tanulhassunk egymástól.

Miért van az, hogy sok nő önértékelési zavarokkal küzd, minek okán nem él békében önmagával, és így a világgal sem? Ebben mi férfiak akaratunk ellenére sokszor nagyon-nagyon hibásak vagyunk. Arról a szégyenletes viselkedésről nem is beszélve, amikor valaki tudatosan dönti romba partnerének önbecsülését, így kompenzálva saját sikertelenségét, frusztrációját. De ha sikeresek vagyunk, úgy még inkább elvárható tőlünk az odafigyelés.

Nem lehet nyugodtan élni, ha valaki a múltjából nem vonja le a megfelelő tanulságot. Ezért megfontolandó a felejtés, és teljesen mást jelent a számontartás. Ha én elfelejtem, hogy mit tettem a múltban, de ebből nem tanultam, akkor az életem arra fog ítélni, hogy mindezt újra meg újra átéljem.