Csernus Imre

Az együttélés alapja gyakran nem a kölcsönös szerelem és tisztelet, hanem a félelem az egyedülléttől, a társfüggőség - pedig boldog csak a szabad ember lehet.

A legtöbb mai ember hazugságokkal átszőtt, nyomorúságos párkapcsolatban tengődik.

Az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.

Az egész világ, szinte csak és kizárólag az anyagi önmegvalósításra épül, erről szól a kapitalizmus. Azt nevelik az új generációba, hogy az vagy, amit elérsz, annyi vagy, amennyi a pénzed, annyi vagy, amekkora a státuszod.

Szeretettel hozzáérni a másikhoz, az egy dolog. Szerelemmel hozzáérni a másikhoz, óriási különbség. És mindezt lehet látni. A szerelem akkor marad meg, ha fel tudnak nézni egymásra, miközben egymástól függetlenül is élik életük összes szerepét.

Ha a saját szemébe a nő bele tud nézni, akkor nyugodtan, oldottan fog másnak a szemébe is nézni! Egyenes lesz a tartása. Persze ez nem az a szemtelen, kihívó, vadászó tekintet, amikor éppen egy pasira vadászik, hanem ez a derûs tekintet. Ez hiányzik ma Magyarországon. A sok derûs vidám tekintet!

Ha tiszta lapokkal akarunk játszani az életben, akkor a fájdalmas dolgokat is végre kell hajtani. Az életnek velejárója a fájdalom.

A férfiak egy csomó mindent elvárnak a nőktől, miközben nem segítik őket. Elvárják azt is, hogy a nő megfelelő külsővel is rendelkezzen, miközben a pasi meg egy dagadt, elhanyagolt disznó.

A kiegyensúlyozott párkapcsolat kialakulásának elején fontos, hogy a két ember egyforma erővel ássa ki a párkapcsolatának alapjait. Nyugodtan hasonlíthatjuk egy ház felépítéséhez mindezt. Mindenkinek meg van szabva a közös alap rá eső részének a megfelelő kiásása.

Váratlanul jön a negatív töltetû élmény, és én ezt magamba merem fogadni, átélni, akár olyan áron is, hogy széthasad a szívem. Hogy teljesen bennem legyen. Hogy átéljem, hogy mennyire fáj. És fájjon. És mindezt ne tompítsam nyugtatókkal, alkohollal, sok munkával, sírdogálással. (Mert a sírás és sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig saját magát sajnálja, hogy ő itt maradt egyedül. Hol van ebben a fájdalom? Az igazi fájdalom, hogy elveszítettem valakit, az ebben nincs. Csak egy egoista sajnálja önmagát.)

Mert ha elbukunk? Az se baj, mivel egyrészt ezzel sajátítjuk el a megfelelő viszonyítási alapot, valamint ekkor sem mindegy önmagam nyugodt lelkiismerete számára, hogy megtettem-e mindent! Nem sikerült ma, majd holnap fog, de nyugodt lelkiismerettel fekszem le aludni. Nyugodtan alszom, holnap újult erővel látok a másnapomnak.

Ha valaki tud úszni, akkor teljesen mindegy számára, hogy az előtte elterülő víz öt vagy ezer méter mély, pontosan tudja, hogy ha úgy dönt, mind a kettőbe bele mer ugrani. Tudja, hogy az ezer méteres vízben is csak körülbelül két-három métert fog süllyedni, és aztán a fizika törvényszerûségeiből adódóan fel tud majd úszni a felszínre. Az emberek a nagy kékség előtt állva sokszor elfelejtik, hogy tudnak úszni, és nem mernek beleugrani. Pedig a sarkukban már ott van egy csaholó kutyahad... De akkor sem ugranak bele, és hagyják, hogy felzabálják őket a félelmeik.

A gyávaság az önmagam boldog léte elleni erőszak.

Agyból gyönyörû képet lehet festeni, de ennek gyönyörûségét én még nem biztos, hogy átérzem.

Nagyon fontos a megfelelő egyensúlyt megteremteni - mind a külsőt, mind a belsőt. De mind a külső, mind a belső a kemény munka után igényli a pihenést és a szabadságot.

Van olyan élet, amely teli van tûzzel, és van olyan, amelyben sok a hamu.

Akkor jön el a lehetőség, hogy a kezünkbe vegyük a sorsunkat, amikor a szívünk hangjára bátran hallgatunk, és közben azt érezzük, hogy mosolygunk, és szenvedéllyel vagyunk tele.

A sok kis sikerélmény tudatosítja bennem azt az érzést, hogy a legnagyobb félelmemet is képes vagyok idővel megoldani.

Önbizalmat csak úgy lehet fejleszteni, ha tudatosan belemész olyan helyzetekbe, amely újak, ismeretlenek és félelmetesek. A kicsiktől haladva a legnagyobb felé.

Az élet egy hatalmas tapasztalatszerzés, csak kérdés, észrevesszük-e valójában az intő jeleket, észrevesszük-e, ha valami nem jól mûködik.