Csernus Imre

Az emberi léttel kapcsolatban én nem gondolkodom olyan fogalmakban, hogy valami rossz. Lehet valami örömteli és lehet fájdalmas, lehet önmagamat segítő és lehet önmagamnak ártó, de mindegyik hozzám tartozik.

Aki veszi az energiát, és szeretne emberként, mosolyogva élni, az első feladata elfogadni: bizony ő is emberből van.

Ahogyan arra lehetsz vak, hogy a másikban milyen érték rejtőzik, úgy arra is, hogy önmagadban felismerd az értéket.

A bizonytalan ember a másik mellett biztonságban érzi magát. Amíg ott a másik, addig nem jönnek a félelmek, nem jönnek a démonok, mert a másik ottléte eltereli ezeket a gondolatokat.

A vakság és a manipuláció egymást erősítő folyamatok.

Rengeteg embernél végignézem, hogy noha szemmel láthatók a kereteik, amelyek lehetőséget adnak ahhoz, hogy mosolyogva tudjanak élni, mégsem akarják elfogadni ezeket a kereteket. Olyan határokat feszegetnek, amelyeket nem lehet átlépni.

A pozitív természeti változások és a nagy ünnepek elterelhetik a figyelmet a belső történésekről, mert azt az illúziót kelthetik, hogy eljött a tavasz, és minden rendben van. Jobb a kedvem, mert süt a nap.

Akik elmulasztják az önmagukkal való szembenézést, azok elkezdenek egyre rosszabbul aludni. Jár az agyuk este, nem tudnak elaludni, agyalnak, hogy mi lett volna, ha én akkor ezt vagy azt kimondom. Mi lett volna, ha megteszem. Milyen lenne az életem akkor, ha.

Az a legfontosabb, ha tudsz szívből mosolyogni magadra, mert akkor jól érzed magad a bőrödben.

A kapcsolatkiégés olyankor következik be, amikor nem tudom, milyen fontos a kapcsolatban megújulni. Felhozni mindazt, ami egykor volt, rakni a tûzre, vagy inkább a parázsra, hogy fellángoljon a tûz.

Nagyon sokszor azok a lelki betegek, akik feladják önmagukat, és nem merik vállalni a felelősséget az érzéseikért. Saját magukat teszik beteggé.

A kiégést (...) úgy lehet megelőzni, ha tudatosan a bizonytalan felé haladunk, ha mindig a félelmeink felé megyünk, és valami olyasmibe kezdünk bele, ami abszolút kétesélyes.

Amikor valakinek nincs önismerete, és nem jön rá, hogy az élet egy adott, fontos területén nem mer őszinte lenni önmagához, az érzelmi állapotait nem meri hangosan kimondani, nem mer értük felelősséget vállalni, akkor a szeretetéhsége miatt elkezd támaszkodni valakire. Ilyenkor biztonságban érzi magát az illetővel, de ez valójában támaszkodás.

Bármi problémánk legyen, annak a lehetősége, hogy jól megéljük és megoldjuk, ott kezdődik, ha megtanulunk beszélni róla azokkal, akik fontosak nekünk.

A nagyra nőtt emberi egót éppúgy, mint bármilyen hiányosságot, nem lehet legyőzni, nem lehet megszüntetni, mindig ott lesz bennünk. Csak tudatossággal segíthetünk önmagunkon, azzal, ha felismerjük, mikor kezdünk el önmagunknak előbb hazudni, utána ártani.

Aki nem változtat saját magán, az végigrohanja az életét, és boldogtalanul fog meghalni. Noha az arcok váltakozni fognak mellette.

Hazudni önmagunknak és búvalbélelten vonszolódni (...) sokkal több energiába kerül, mint a mosoly.

Az élet azért van, hogy lelkesedjünk, éljünk, merjünk változtatni, nevetni, merjünk őszinték lenni, a hiányosságainkat felvállalni.

Amíg hazudok magamnak, addig nem fogom szeretni magam. Amíg menekülök az érzelmi önmegvalósítás elől, nem lesz meg a belső békém. Amíg nem tudom, hogyan fejleszthetem az önbizalmamat, addig bizonytalan leszek, és amíg nincs önbizalmam, nem lesz kisugárzásom.

Amit a racionális beállítódású ember szerelemnek hív, az valójában az a vágy, hogy biztonságban legyen. Attól boldog, hogy valaki szereti. Miközben a szerelem illúzió.