Csitáry-Hock Tamás

Kávézol... igazi, finom kávét iszol. Három cukorral, két kanálka tejporral, ahogy szoktad. Mégis, olyan furcsa. Nem olyan, mint máskor. Finomabb, lágyabb, édesebb. De miért? Nem érted. Kavargatod, ízlelgeted. Sokkal finomabb, mint máskor. Vajon a kávétól? A tejportól? A cukortól? Nem. Egyiktől sem. Mindegyik ugyanaz, ugyanannyi, mint máskor. Hanem valami mástól. Valaki mástól. Aki ott ül veled szemben, aki rád mosolyog, akinek hallod hangját, érzed szívdobbanását. Igen. Tőle finomabb a kávéd. És az életed.

Otthont építesz... gyûjtesz rá, megveszed az építőanyagokat, mestereket keresel, terveztetsz, tervezel, szervezel, és végül felépül. Életed legnagyobb vállalkozása. Amire annyit készültél, amiről annyit álmodoztál. És mégsem otthont építettél. Csak házat. Mert az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A Másik lelkében. Õ lesz házadban az igazi otthon.

Átölellek... két karomat köréd fonom, magamhoz húzlak, szorosan átölellek. És átölelem beléd az érzéseimet. A szívem dobbanását, a lelkem rezdülését, az életemet. A vágyaimat, álmaimat, egész lényemet. Átölelem. Beléd. És átölellek. Téged. Magamba.

Találkozik két ember, akik mások számára teljesen hétköznapiak, átlagosak, jelentéktelenek. De egymás számára cseppet sem azok. Mert van valami megfoghatatlan dolog, kisugárzás, varázslat, ami rendkívülivé teszi őket egymás szemében. Hogy amit a másiktól kapnak, az számukra csoda, kellemes érzés. Bármi legyen is az.

A levél nem elég... a telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.

Van egy olyan helyzet, amikor nem a másikkal szemben vagy hátrányban. Hanem együtt vagytok hátrányban. Amikor közösen játszotok, látszólag egymásért, de valahogy mindig hiba csúszik a játékba. És vesztésre álltok. És innen szép győzni. De csak úgy lehet, ha mindketten érzitek, hogy szükségetek van egymásra, hogy kell a másik, hogy akarod a másikat. Igen, akkor lehet győzni. De csak együtt. A célért. A győzelemért. Egymásért.

Tündér nem csak a mesében él... Sőt. Nem is ott él. Hanem a valóságban. Bár először talán észre sem veszed, hiszen nincs szárnya és varázspálcája, olyan, mint bárki más. Látszólag. Kora reggel álmosan ébred, munkába siet, végzi a feladatát, bevásárol, otthon mos, főz, takarít. Nem olyan, mint mesebeli társa. Mégis, Tündér. Aki nem szárnyakon röppen, és nem pálcával varázsol. Hanem valami mással. A szívével. Elvarázsol. Teljesen. Mert Õ valóságos Tündér.

A tökéletes paramétereket. A modell-szépséget. A centire és dekára mért tökéletességet. Ezt nézed, ezt kutatod, ezt méregeted. Bombázót akarsz. Igazi bombázót. Ám rossz helyen keresel. Mert a tökéletes paramétereket nem kívül kell keresned. Hanem belül. A lelkében. De nem is kell keresned. Hiszen meglátod rajta, megérzed benne. Meglátod mosolyában, meghallod nevetésében, megérzed kisugárzásában. És ezek a paraméterek a legfontosabbak. Nem mérhetők centivel, mérleggel, csak lélekkel. De ennél pontosabb mérce nincs. Így mérd. Mert így lesz a Másik igazi bombázó.

Csak ülsz... És érzel. Valami különlegeset, valamit, amit még soha. Csak élsz. És érzel. Valamit a szívedben. Valakit a szívedben. A lelkedben. Egész lényedben. Mindig. Egyfolytában. És rádöbbensz. Ez a Boldogság. Õ.

A csend is más... Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.

Egy napon megjelenik... és ami addig lét volt, egy pillanat alatt életté válik. Egy varázsütésre. A keret képet kap, a fû között pipacs nyílik, a ház otthonná válik. A kávénak íze lesz, az évszakok rügyekké, napsütéssé, lombhullássá, hópelyhekké válnak, és a madárszóban meghallod a dallamot.

Kopogtatsz az ajtón... A Boldogságot keresed. Mert azt hiszed, itt van. Azt hiszed, keresned kell. Azt hiszed, ebben a zárt szobában találod. Pedig nem. A Boldogság nem itt van, nem zárt ajtók mögött él. Hanem mindenütt, amerre jársz. A Boldogság ott rejtőzik egy sétában, egy eltévedésben, egy forralt borban, egy rétesben, egy könyvben, egy teában, vagy egy finom gyümölcsben. Bármiben. Mindenben.

Megérkezett a Mikulás... És hozta az ajándékot. Amit vártál. Amire vágytál. Egy könyv. Egy ruha. Egy... bármi. (...) Az igazi nagy ajándék más. Mert az éppen attól ajándék, attól meglepetés, hogy nem tudod, mikor kapod, nem tudod, milyen lesz. És csak egyetlen van belőle. Csak egyszer kaphatod meg. Vágysz rá, érzed magadban, érzed, hogy mit szeretnél, mi lenne a legszebb, legnagyobb ajándékod, mégsem tudod, mikor érkezik és pontosan milyen lesz. Ettől olyan izgalmas a várakozás. (...) És amikor megkapod, már tudod, hogy minden elképzelésedet, várakozásodat felülmúlja. Mert olyat kaptál, amilyet legszebb álmodban sem láttál. Nem jutsz szóhoz, nem hiszed, mert sokkal, sokkal csodálatosabb mindennél. Csak potyognak a könnyeid, mert mindennél többet kaptál.

A legnagyobb siker mindig az, ha adhatok nektek valamit, ami szebbé teszi a napjaitokat, ami erősít, ami útmutatást ad. Ez a legszebb siker.

Költözik... de nincs nála csomag. Nincsenek táskák, bőröndök, dobozok. Mégis, költözik. Csak egyvalamit visz magával. A szívét. Ezzel költözik. Hozzád. A szívével. A szívedbe.

Olvadozik... tőled. Attól, amit adsz neki, az érzéstől, amit kap tőled. És te is olvadozol. Attól, amit ad neked, az érzéstől, amit kapsz tőle. És ez így jó. Mert mindketten olvadoztok egymástól. És ez fontos. Ez kell. Mert addig olvadoztok, amíg teljesen egymásba olvadtok. És eggyé váltok. Tökéletes, szép egységgé.

Pótolsz... folyamatosan pótolsz. Valamit és valakit. A hiányt és Õt. Az Õ hiányát. Pótolod vásárlással, utazással, kozmetikussal, apró élvezetekkel, olvasással... Csak éppen vele nem. Ám ne feledd: ma még megteheted. Amíg fiatal vagy, mindezt megteheted. De elérkezik az idő, amikor nem utazol, nem vásárolsz, nem mész kozmetikushoz, nincsenek apró élvezetek. És Õ sem lesz. Amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Már csak a hiány marad. Pótolhatatlanul.

Párhuzamosan élsz... önmagaddal. Minden nap felkelsz, elkészíted a reggelit, felöltözöl, munkába indulsz. Dolgozol, bevásárolsz, mosol, főzöl, takarítasz. Gyermeket nevelsz. Minden nap ugyanazt, minden nap ugyanúgy. Unalmasan, belefásulva. És álmodozva. Mert van egy másik életed. Amit sokan észre sem vesznek talán. De a tiéd az is. Sőt, igazán az a tiéd. Álmaiddal, vágyaiddal, érzéseiddel. Időnként, titkos szobádban előveszed féltve őrzött álomkabátodat, magadra veszed, és álmodsz. Álmodod azt az életet, amit élhetnél is.

Amikor fellobbant az első tûz, amikor elgurult az első kerék, amikor először kapott lángra az első gyufaszál, amikor először gyúlt ki az első izzó, amikor... És mennyi ilyen pillanat volt, ami megváltoztatta a világot. A pillanat, amikor valaki megálmodott valamit, vagy rájött valamire. Vagy a pillanat, amikor rád mosolygott Õ. Ami ugyanígy megváltoztatta a világot. A te világodat. Az Õ mosolya.

Kétféle számtan van. Az ész számtana és a szívé. Az ész számtana szerint a kettő, az öt, a száz, az ezer vagy a millió mind nagyobb az egynél. De a szív számtanában lehet az egy nagyobb bármennyinél. Kaphatsz bármennyi jó szót, törődést, az összes együttvéve kevesebb, mint egy. Az az egy, amit attól az egytől kapsz. Az Egyetlentől.