Csokonai Vitéz Mihály

Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek Szavára mozgasz? s végre mivé leszel? Míg ezt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel.

Kertem nárcisokkal Végig ûltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fûszerezted azt.

Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, melly a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk illyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörûség.

Urak, ma itt mindnyájunktól dupla kedvet kívánnak, Nevenapja van a háznak és a ház asszonyának.

Éljen sok esztendőt gyönyörû napokkal S vígadjon örökké fent az angyalokkal. E rövid, de fontos áldásunk summája Légyen tiszteletünk örökös táblája.

Míg a nap egünkön magát felemeli, Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli. Az öröm, az élet édes balzsamoma, Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.

Természet! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható setétség eltûnik, Az éjnek madara húholni megszûnik. Egy jóltévő világ a mennyből kiderûl, S a sok kigondolt menny mind homályba merûl.

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon, Magossan tûndöklik a hideg klímákon. Hevûl a Neméa sárga oroszlányja, Mert súgárit a nap rá közelről hányja. Vévén a Szírius tőle melegséget, Tüzes csillagával minden határt éget: S mihelyt dögleletes fényû csillagzatja Magát a ráfordúlt égen kimutatja, Azonnal a tavasz szépségi hervadnak, A kies ligetek, mezők elfonnyadnak.

Csak alig rendûlt meg a főld mély ürege, Azonnal minden szív írtózva rettege. Megrázott oszlopi fundamentumának Rettentő zúgással egyberoskadának. - Már reszkető háta béfelé omladoz, A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz; Melyből sustorékol sûrû kénkő langja, Mint mikor fellobban az Etna barlangja. Bömböl a főld belől, s küszködik magával, Kívûl ekhóztatja a romlást lármával. A holddal szomszédos hegyek besûlyednek, Rajtok feneketlen tengerek erednek.

Óh, mely keserves annak élni, Kinek tovább nincs mit remélni, És mégis élni kell! Él az, de nincsen benne lélek.

Én szenvedek, s pedig miattad, Miólta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe. S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem.

Ûzik már a fársángot, Bor, muzsika, tánc, múlatság, Kedves törődés, fáradság, Kik hajdan itt múlattatok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot: Ûzik már a fársángot!

Óh idő, te egy egész! Nincsen neked sem kezdeted, se véged; És csupán a véges ész Szabdalt fel apró részeidre téged.

Esküszöm; s e szent hitemnek, Melyet adtam édesemnek, Pontjait meg nem csalom. Kérlek is reménykedéssel, Hogy viszonti esküvéssel Kösd le szíved, angyalom!

Nincsen, aki lelkem vígasztalja, Oly barátim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek.

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet!

Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.

Lenni? vagy nem lenni? - kérdések kérdése! Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.

Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy.