Csokonai Vitéz Mihály

Nékem már a rét hímetlen, A mező kisûlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dûlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!

Add nekem te két orcádnak Kellemes virágait, Én ajánlom bíbor szádnak Szám hevûlő csókjait.

Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek.

A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörû kis tulipánt!

Főldiekkel játszó Égi tûnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan.

Ha az embereknek dolgait vizsgálom, Azt a jó, bölcs, igaz Istent nem találom, Kit a természetnek világában leltem, S ki előtt oly megtölt szívvel térdepeltem.

Az oly madár igen ritka, Melynek kedves a kalitka.

Ha el kell múlnom, mi szükség volt élni? Egy elveszendőnek miért kell remélni? Azért? - hogy ezer baj, bú, betegség között, Mint egy számkivetett és mint egy üldözött, Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé, Egy méltóbb országba, s még se menjek belé?

Jaj! a ki egyszer van és kezdett lenni, örök halál annak semmiségbe menni. Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám, S a nem esmért halál karjain aludnám, De az élet bennem mihelyt szikrát vetett, Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.

E kerek föld pusztán forog az üregben, Hordozván a néma halált gyászleplekben, Bús gyomrába zárta az emberi nemet S egy sorsra juttatta a vétket s érdemet; Nagy sír! de a melyre csak ennyit írhatok: "Itt laktak tollatlan kétlábú állatok."

Mikor a mozgó sárt az égig emelem, Az isteni lángot egy porba nem lelem. Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim, De a sír partjára húznak ón lábaim; Az ég s a föld között függök utoljára, Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

Ti boldog tigrisek, ti boldog madarak, Boldog halak, kígyók, férgek és bogarak, Te szerencsés holló egynehány száz télig, Te szerencsés kérész reggeltől estvélig, Ti a természetnek szülöttei vagytok S egy ily édesanyát soha el nem hagytok: De mi az erkölcsnek, e száraz dajkának, S az észnek, e tőlünk vállalt mostohának Hideg intésein makacsulva járunk, A nyert jót megvetjük s képzelteket várunk.

Oh, halál! te szelíd álomnak testvére, Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére? Mikor száll testemre az a vég nyugalom, A mellyel örökre biztat a sírhalom, Hogy a semmiségbe létem visszaszálljon; S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?

Ah, édes, de mulandó remény! Mulandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmatcseppnél, melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsabimbónak öléből.

Élj vígan: a legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd csak azért múljon el, hogy a másiknak helyet adjon, állandó nyugodalom és békesség legyen vidám homlokod felett, s szeressen oly forrón az ég, amint én mindenkor szerettelek.

Nincs nagyobb rosta az időnél; addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység.

Rózsaszínnel játszadoznak Két virító arcaid, Rózsamézzel harmatoznak Csókra termett ajkaid.