Csak alig rendûlt meg a főld mély ürege, Azonnal minden szív írtózva rettege. Megrázott oszlopi fundamentumának Rettentő zúgással egyberoskadának. - Már reszkető háta béfelé omladoz, A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz; Melyből sustorékol sûrû kénkő langja, Mint mikor fellobban az Etna barlangja. Bömböl a főld belől, s küszködik magával, Kívûl ekhóztatja a romlást lármával. A holddal szomszédos hegyek besûlyednek, Rajtok feneketlen tengerek erednek.

Kapcsolódó idézetek

1. A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, bár mélyén olvadt érc hevül, de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya, nem mutatja, mit rejt belül. Titkom sem él tovább, ha megszûnik személyem. A tárna összedől, és kincsei a mélyben maradnak menthetetlenül. Kálnoky László
2. Reménytelen a szív, mely paradoxonokból él; vágyakozik a szeretett után, de titokban megkönnyebbül, amikor a szeretett nincs vele. Eleped, ha az éjszaka jő, kétségbeesetten jelre vár, ám reggel az étkezőasztalnál higgadt önfegyelmet mutat. Bizonyosságra, hûségre, szenvedélyre vágyik, de mindent, mi drága neki, kockára tesz. Jeanette Winterson
3. Lelke forrong, vonzza a távol, Õrültségét maga is sejti már, Csillagot kér az ég boltozatáról, S a földön legmagasabb kéjre vár, S minden közel és minden távol Kevés keblének, oly mély ott az ár. Johann Wolfgang von Goethe
4. Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénkőzápor... Ah pokolkín-képes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem... Vajda János
5. Felsír a hegedû, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét ûr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja... Charles Baudelaire
6. Mintha csöndes éjjel Sziporkázó fénnyel, lengő lángsörénnyel Sistergő üstökös tör az égi boltra, Mindent felriasztva, csillagfényt kioltva, Úgy rontasz szívembe, Hódítva s ott egy új világot teremtve! Új vágyak viharát ülteted beléje! Mintha torony dől be nyugvó tó ölébe, Felrázod álmából, fáradt közönyéből; Szétütsz s a sok régi bálvány mind leszédül! Nadányi Zoltán
7. Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyû falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna. Victor Hugo
8. Csörren a cserfák csupasz ága, Kegyetlen a hideg! Csikorgó tél van, s zordon éjjel, S a világ didereg; Gyémántmezőket lát az ember, Amerre elhalad; A hókristályok ezre csillog, Ropog a láb alatt. Vasile Alecsandri
9. Medréből kicsapva sok-sok ágra szakad az élet. Nehéz előre megállapítani, melyikben fogja sebesen hömpölyögtetni álnok, hitszegő árját. Ahol most elkeskenyedik, mint a folyó a homoksellőn, méghozzá annyira, hogy csúnya kavicsos fenekét is látni lehet - holnap megáradva zúdul tova bő vize. Mihail Solohov
10. Sárgálló aranyát más gyûjtse-növelje halomba, s üljön ezer holdján croesusi kincsei közt, szomszéd ellenség rohamát rettegve szünetlen, míg szelíd álmait a kürt szava kergeti el: énnekem egyszerû élet a vágyam, halk, nyugodalmas, csak kis tûzhelyemen égjen örökre a láng. Albius Tibullus