Csoóri Sándor

Nemcsak föltárni s bemutatni kell az igazságot, hanem megkeresni. Elibe menni, nyomába szegődni; meghallani hegyeken túli dobogásait vagy sóhajait a kövek alól. Jelenlevővé tenni ott is, ahol még árnyéka sem látható.

Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában - el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.

Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.

Tudjuk, az idő nem áll meg, de vannak dolgok, értékek, amelyek a sürgető idő ellenére is megállnak. Emberi erőfeszítés kell, hogy elpusztítsuk vagy hogy megőrizzük őket.

Nemcsak a tett, a beszéd - a nézés is cselekvés. Aki csak azt festi a világról, amit lát belőle, s azt nem, amit tud róla, meghamisítja a dolgokat, s az érvénytelenség csöndes pusztítását készíti elő.

Botrányos igazság, mégis kikerülhetetlen, hogy a legnagyobb erő nem a teremtéshez, hanem a szenvedés elviseléséhez kell. Az egyénben rejlő erők mennyiségét tehát még mindig a fájdalmak földrengésingája jelzi legérzékenyebben. Még mindig a szenvedés leplezi le legútszélibb nyíltsággal az ember határtalanságvágyát; azt a be nem vallott sóvárgást, hogy mindent saját akaratának rendelne alá.

Önismeret nélkül a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan.

Az öröm sose nő túl az egyénen; a fájdalom szinte mindig. Mit ment a helyzeten, hogy a fájdalmakat is túl lehet élni? Hogy az epegörcsön segíteni lehet, a féltékenységet pedig ki lehet heverni? A kínlódás pillanataiban semmit. Aki mégis vigaszt talál reménykedő magyarázatokban, a fájdalmat csak egyetlen tartozékától fosztja meg: az időtől. A tartósságától, de nem a lényegétől.

Aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.

A lelkiismeretnek nem napsütésre van szüksége, hanem oroszláneledelre. Állandóan etetni kell, hogy nyugton hagyja az embert.

Hát nem nevetséges ilyen kettéhasított emberként élni? Kifeszítve állandóan a kötelességtudat és az örömvágy közé? Ha némi verőfény éri az arcot, már várjuk rögtön az árnyékot is. A kicsikart jókedv után a menetrendszerûen megérkező bûntudatot. Mért élünk úgy, mint akiket örökös mulasztás terhel? Soha a jelen - csak a múlt vagy a jövő! Soha a maradéktalan perc, mindig a járulékai is: salakja, szemetje. Annyira elszoktunk tán a testünkre szabott, jó örömöktől, hogy ha váratlan ajándék gyanánt kapunk belőle valamit, már gyanúsnak és lekenyerezőnek érezzük az egész világegyetemet?

A valóság az én szememben sose csak tényszerû, adatszerû jelenség, hanem szellemi is. Nem magától alakul ki - meg kell teremteni, létre kell hozni, akár egy zenemûvet. Minél több gondolatot, derût, megrendülést adunk hozzá magunkból, a valóság annál gazdagabb.

Ami igaz, többnyire megelégszik saját erejével. Nem akar soha többnek látszani önmagánál. Ismeri határait, megnyugtató végességét. A hazugnak viszont minden kellene. Színpad, villanófények, mellékutak, kedvező széljárás minden égtáj felől, de mindenekelőtt annyicska igazság, amennyivel gond nélkül félre tud vezetni bárkit.

Egy könyvet elolvasni, megemészteni komoly erőfeszítést igényel. De odaülni a televízió elé - kikapcsolódás, lazítás. A test és a lélek kényelme. A fotelkultúra ajándéka... A régi görögök márvány- és kőszínházakat építettek maguknak. Nem sajnálták értük az áldozatot. Tudták, hogy katarzisok nélkül fölfoghatatlan, érthetetlen az emberi lét. Ma csak igen kevés ember érzi ennek a szükségességét, a többség jobbára csak szórakozni, nevetni, bámészkodni akar. Nézni a szakadatlanul zajló "világszínházat". Nem megrendülésre vár, csupán bennfentes óhajt lenni. A bennfentesség pedig nem más, mint a szabadság ellenpontja. Önárulás. Légyfogó-filozófia. Mi csapja be ennyire az emberek zömét? Az, hogy a kép, a látvány sokkal inkább valóságosnak látszik, mint a szó. Igaz, hiszen látjuk - gondolják sokan. Holott értelmezés nélkül a látvány akár absztrakció is lehet.

A nagy bûnök, mint tudjuk, még meg is rendíthetik az embert, mert szinte villámcsapásként mutatják meg az emberi sors félelmetes rejtélyeit, sokszor magát az igazságot is. Ezzel szemben a kis aljasságok ellen védtelenek vagyunk. Kezdetben még csak nem is hasonlítanak a bûnre, de ha összeállnak, összetapadnak, súlyosabbak lesznek nála is. A bûntől el lehet jutni a katarzisig, az aljasságtól soha.

Az emberek többsége általában akkor kezdett lázadni valami ellen, amikor rábukkant egy-egy nyilvánvaló igazságra, amely segítette őket a változtatás szándékában. Ma azt tapasztaljuk: a féligazságok is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjék az öklüket rázni. Maholnap a hazugság is elég lesz hozzá.

A háború alatt eredeti babkávé helyett pótkávé főzetét ittuk. Elfogadtuk, mert nem volt igazi. Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. Erő nélküli, híg micsoda, hiányzik belőle az a barbár zamat és izgatószer, amelytől nekilódul a szív.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

Kiszolgáltatsz a boldogságnak s már nem is tiltakozhatok. Elmentél s nyomban esni kezdett a hó, hogy itt maradjon belőled valami.

A televízió azt sugallja a nézőnek, hogy amit lát, az igaz, hiszen látja. Holott az igazság sose lehet egyszerû látvány, lecsupaszított végeredmény, hanem csak egy szervesen kialakuló folyamat összegezése lehet, amelyet nem egyetlen pillanat villanófényében érthet meg az ember, hanem csak hosszú és gyötrelmes tûnődések során, sőt szenvedések közben.