Szerző

Daniel Goleman

Fajunknak újra érzékennyé kell válnia a természet dinamikájára - annak érdekében, hogy meg tudja óvni azt. Nincsenek megfelelő érzékelőink vagy velünk született agyi rendszereink, amelyek figyelmeztetnek bennünket arra a számtalan veszélyre, amit az emberi tevékenység jelent, amely kikezdi bolygónkat, az élőhelyünket. Új érzékenységre kell tehát szert tennünk az eddig ismeretlen veszélyekkel szemben azokon a jelzéseken túl, amelyeket idegrendszerünk képes érzékelni. Meg kell tudnunk, hogy mi a teendőnk - és ebben az ökológiai intelligencia szerepe rendkívül fontossá válik.
A radikális transzparencia azt jelenti, hogy egy adott termék esetében valamennyi fontosabb hatást nyomon követhetjük az előállítástól a szállításig - ide értve az adott terméknél nem csak a szén-dioxid-lábnyomokat és az egyéb környezeti hatásokat, hanem azokat a következményeket is, amelyek az előállító munkásokat érintik. Mindezen információkat a vásárlók rendelkezésére kell bocsátani a termékről való döntés meghozásához.
Az ökológiai intelligencia lehetővé teszi, hogy azt, amit az emberi tevékenység környezeti hatásairól tudunk, képesek legyünk alkalmazni annak érdekében, hogy környezetünkben kevesebb kárt tegyünk, és hogy élőhelyünket - ami a napjainkban a teljes bolygónkat jelenti - tartósan megőrizhessük.
A családi élet az első olyan iskola, ahol érzelmi leckéket sajátítunk el. A bensőséges kapcsolatok inkubátora ez, ahol megtanuljuk, hogyan érezzünk saját magunkkal kapcsolatban; a többiek miként fognak reagálni az érzéseinkre; mit gondoljunk ezekről az érzésekről és milyen reakciók közül válogathatunk; hogyan vehetjük észre és fejezhetjük ki a reményt és a félelmet. Ez az érzelmi nevelés nemcsak a szülők szavai és tettei révén valósul meg, hanem a modellek által is, amelyet saját érzelmeink, illetve a házastársak közötti érzelmek kezelésével mutatnak fel.
A pesszimista hozzáállás folyamatos szorongással jár, az optimista megnyugtat.
A házasság szempontjából kulcskérdés az, hogy a feleknek egyszerûen meg kell egyezniük abban, hogyan fejezik ki egyet nem értésüket.
Az empátia az önmagunkra irányuló tudatosságon alapul. Minél nyitottabbak vagyunk saját érzelmeink felé, annál ügyesebben olvassuk mások érzéseit is.
A pesszimista hozzáállás kétségbeeséshez vezet, az optimista pedig reményt szül.
A remény többre képes, mint némi vigaszt nyújtani a nehézségek közepette. Meglepően fontos az életben, és olyan különböző területeken van szerepe, mint például az iskolákban eltért eredmények vagy a helytállás a nehéz munkában. A remény túlmutat azon a derûs elképzelésen, hogy minden jól alakul majd.
Sikerességünk attól függ, hogy mennyire motivál minket az adott tevékenység iránti lelkesedés, az általa kiváltott öröm vagy akár az optimális mértékû szorongás.
Azok, akik nem képesek bizonyos mértékû kontrollt gyakorolni az érzelmi életük fölött, olyan belső harcokat vívnak, amelyekkel gyakorlatilag szaboltálják képességüket a koncentrált munkára és a tiszta gondolkodásra.
Alapvetően minden érzelem cselekvésre késztető impulzus, az életben adódó problémák azonnali kezelésére szolgáló terv, amelyet az evolúció plántált belénk. Maga az érzelem szó is a latin motere (mozogni, mozdulni) igéből ered, amelyhez a távolodást jelölő e- előtag járul, jelezve, hogy minden érzelemben ott rejlik a cselekvésre való hajlam.
A meditáció legfontosabb hatása nem az egészségi állapot vagy a munkahelyi teljesítmény javulása, hanem sokkal inkább az, hogy általa közelebb jutunk saját jobbik énünkhöz.
Ahogy a rendszeres edzéssel javul a fizikai állóképességünk, a meditáció legtöbb fajtája is valamilyen mértékben javítani fog mentális állapotunkon.
Ha egy nagy képzelőerővel megáldott kutató fejéből valamilyen új ötlet pattan ki, az az eseményeknek az evolúcióból ismert természetes kiválasztódáshoz hasonló láncolatát indítja el: az elképzelések a szilárd empirikus vizsgálatok mérlegére kerülnek, a téves hipotézisek kirostálódnak, a helyesek pedig elterjednek.
A tudománynak egyensúlyt kell tartania a szkeptikusok és az elmélkedők között - ők azok, akik nagy hálót vetnek ki, szabadjára engedik a képzelőerejüket, és fontolóra veszik, "mi lenne, ha". A tudás hálója úgy bővül, hogy a hozzánk hasonló elmélkedők által szállított eredeti ötleteket vizsgálatnak vetik alá. Ha a tudományt csak szkeptikusok mûvelnék, nem sok újításra kerülne sor.
A meditálók sokkal inkább tisztában vannak az elméjük elkalandozásra való hajlamával, mint a legtöbb ember.
A természetben a stresszhelyzetek, mint a ragadozóval való találkozás, csak rövid ideig tartanak, így a szervezetnek jut ideje felépülni belőle. A modern élet stressztényezői, mint egy rettenetes főnök vagy családi zûr, inkább pszichológiai, mint biológiai jellegûek, és tartósak is lehetnek (még ha csak az elménkben is). Ezek a stressztényezők ugyanazokat az ősi biológiai reakciókat váltják ki, mint egy ragadozó. Ha pedig ezek a stresszreakciók hosszú időn át tartanak, abba bele is betegedhetünk.
A jóakaratú együttérzés azzal kezdődik, hogy elfogadjuk a történéseket anélkül, hogy elfordulnánk - ez a segítő cselekedet felé tett nélkülözhetetlen első lépés.
A figyelem az elme egy szûk csatornáján át áramlik, mi pedig meglehetősen szûkmarkúan bánunk ezzel a keskeny sávszélességgel. Az erőforrások oroszlánrészét arra fordítjuk, amire éppen koncentrálni akarunk az adott pillanatban. Ám miközben próbáljuk ezen a dolgon tartani a figyelmünket, a koncentrációnk elkerülhetetlenül elkezd alábbhagyni, elménk pedig elkalandozik más gondolatok felé. A meditáció azonban szembemegy ezzel a mentális tehetetlenséggel.