Úgy kezeltem minden percet, amit a családdal és a barátaimmal töltöttem, mintha különleges jelentőségû volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangjukat, hogy soha ne felejtsem el. Tudtam, hogy soha többé nem látom viszont őket, és majd megszakadt a szívem, de így kellett lennie.

Kapcsolódó idézetek

1. Abban a pillanatban olyan közel akartam lenni hozzá, amennyire csak lehetséges. Azt akartam, hogy soha ne hagyjon el. Az életem részének akartam abban a percben, és másnap, és a rákövetkező napon. Szükségem volt rá, mint még senki másra. Becca Fitzpatrick
2. Nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem. Tudtam, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel később még visszatér hozzám, s hogy örökre emlékezni fogok az érintésére, a mozdulataira, a szavaira, amelyek nem hozzám tartoztak, és amelyekre valószínûleg nem is voltam méltó. Carlos Ruiz Zafón
3. Annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt arcában, hogy meg kellett állnom, vissza kellett néznem. Néztem, és azt hittem, megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint ebben a pillanatban. Márai Sándor
4. Hát nem marad meg soha semmilyen kapcsolat? Olyan meghittnek, olyan zavartalannak, amilyennek kezdetben látszott? Nem állhat fent soha semmilyen helyzet sokáig? Hirtelen szúrni kezdett a szívem, éles és metsző fájdalommal, kimondhatatlan nosztalgiával csak az imént eltûnt pillanat után is. Végh György
5. Egész életemben valahol nagyon mélyen őriztem mindenféle szeretetet, nehogy kiszökjön. Meg akartam tartani saját magamnak. Féltem, nehogy örökre elveszítsem. Azt hittem, ha megosztom, apránként elfogy, nekem pedig semmi sem marad. Charles Martin
6. Nem emlékszem, hogy mikor változott meg minden, csak éreztem, hogy megtörtént. Egy nap még legyőzhetetlen voltam, érinthetetlen, a következőben a szívem mintha a mellkasomon kívül vert volna, kitéve minden veszélynek.
7. Előbb vagy utóbb sajnos mindenkinek eljön az idő az életében, amikor el kell gyászolnia egy élet elvesztését. Azonban nekem sokáig tartott felismerni, hogy egy másik életet is el kellett gyászolnom - a sajátomat. Vagyis inkább azt, amelyik a betegségeim miatt soha nem lehetett az enyém.
8. Amikor megtudtam, hogy meghalt (...), olyan jó szomorú lettem. Azt hittem, hogy ez az. Azt érzem, amit kell. Hogy átérzem a veszteséget. (...) Akkor tört rám, hogy hát ő nincs. Nem csak anyám nincsen, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek. És, hogy senki nem áll már köztem és a halál közt.
9. Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle. Sarah Dessen
10. Elmúlik minden, és megmarad minden. Nem tudnak majd a házról, hol laktam. Nem tudnak majd a testről, amelyben éltem, és nem tudnak majd a lélekről sem, amely igazgatott engem. (...) Elfelejtenek, pedig szavak kérészeit kiabáltam és sírtam hozzájuk. (...) Elfelejtenek, és én velük maradok, mint egy titkos seb. Nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem tudtam másképpen akarni az életet. Csak hiányozni fogok, és ez a hiány lesz az én mindenségem. Darvasi László