Dékány Dávid

Nehéz elhinni, hogy amiben eltévedve egyszer sötétedésig bolyongtunk, az most valahány tonna leveleitől, gallyaitól és élővilágától megfosztott, méretre fûrészelt ipari nyersanyag.

Indulnál, de még nem engedlek haza. Majd csak akkor, ha már annyira fáradt leszek, hogy a távozásod után rögtön elalszom, és nem marad időm gondolkodni.

Mióta nem jársz ide, elég nagy a rendetlenség a szobámban. Most végre lehet káosz, úgysem látod, nekem meg jó így is. Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról, könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha várnálak.

Itt az idő, hogy mindaz, amire korábban hangtompítót szereltünk, végre felébressze az alvókat.

Igyekszem minél több elméletet kitalálni a jövővel kapcsolatban - akárhogy is lesz, azt mondhassam, tudtam előre.

Az öngyilkosság egyszeri alkalom a szavak nyomatékosítására.

Gondolkodom, milyen nevet adnék az aszteroidának, ami egy ragyogó, magabiztos tavaszi napon kipusztítja majd az emberiséget.

Nem tudom, merre induljak tovább, nem találom a saját dimenzióimat, mintha a betonon egymásra festett foci- és kosár- és kézilabdapálya vonalai közt nem tudnék rájönni a szabályokra.

Aki még soha semmit sem forgatott meg kókuszreszelékben, az ne beszéljen a ragaszkodásról.

Nem azért látlak mindenkiben, mert hiányzol, hanem mert ugyanolyan vagy, mint az összes többi.

Annyi mindenkinek jár, hogy rendszeres időközönként elhiggye, végre rájött valamire, esetleg megtalálta az igazit.

Az emberi agy nem elég bonyolult ahhoz, hogy felfogja az emberi agy bonyolultságát.

Az éjszaka valójában egy teljes napfogyatkozás, amit nagyon közelről látunk, és nincsen többes száma, egyetlen éjszaka létezik, az halad a Földön körbe-körbe.

Soha nincs teljes csend, valahol valami mindig zúg, és ebbe a zúgásba ilyenkor bármit könnyû belehallani. Halottnak tettetem magam, mozdulatlanul fekszem az ágyon, várom, hogy miután végigszaglászták mindenemet, ezek a furcsa érzések végre békén hagyjanak.

Szólj rám, ha elfelejteném, hogy neked sem egyszerû, ha csak belegondolok, úristen, velem lenni.

Semmi bajom a világgal, csak szimpatikusabb az a személy, aki egyedül vagyok, mint aki társaságban.

Addig kéne mennem, amíg nem találok egy helyet, ahol igazam van. A világûr határa innen egy óra kocsival vagy egy nap gyalog függőlegesen felfelé.

Szakításkor hány titok derül ki? A bennünk pihenő halálos kórok, féltékenység, bosszúvágy lappangási idejéből mennyi lett volna még hátra?

Üres lapokat nyomtatok ki - halhatatlanságunk szabásmintája. Legsötétebb mozdulataimat próbálom visszavonni, de nem találok hozzá billentyûparancsot.

Nem hiszek a véletlenekben, mert minden véletlenül történik.