Dékány Dávid

Mindig van mire fogni, hogy miért szabad mindent.

Olyan szavakat kiabáltunk egymásra, amiket ha felhőkké sodort össze a szél, napokig savas eső hullott.

Most, hogy eszembe jutottál, nem tudom, mire gondoljak.

A boldogságnak megvan a saját jellegzetes, édeskés szaga, de ugyanez elmondható a szivárgó hûtőfolyadékról is.

Csak lerakódnak bennem a szavaid, a soha le nem bomló hulladék.

Zárójelbe tettem, áthúztam, végül kiradíroztam a neved. De a papíron maradt morzsákat még mindig nem merem elfújni.

Mióta itt vagy, a babonáim szelíden a lábamhoz dörgölőznek, és a tenyeremből esznek - már nem számolom a lépcsőfokokat, és vásárláskor nem prímszámnyit veszek mindenből. Azóta a kialvatlanságot az összes tartozékával eladtuk egy garázsvásárban. Mióta itt vagy, egy irányítótoronyból figyelem a rémálmok kényszerleszállásait.

Csak két hónapja ismerlek, de ha összeadnánk a perceket, amikor hiányoztál, abból egy évszak is kijönne. Ezt egyszer hajnalban, részegen, egy aluljáró lépcsőjén ülve meg is írtam neked, először felkiáltójellel a végén, de azt töröltem inkább, nehogy felébresszen.

Egy prófécia szerint délután világvége lesz, és remélem, jól sikerül majd, mert a következő csak három év múlva várható.

Egy turista ma is készített olyan fényképet, amin elsétálok a háttérben. Nemsoká hazaviszi, és egy másik országban, egy másik időzónában, egy másik kontinensen megmutatja a családjának, az ismerőseinek, és számomra teljesen idegen emberek egy ismeretlen nyelven egy olyan fotóról fognak beszélni, amin épp rád gondolok.