Mióta itt vagy, a babonáim szelíden a lábamhoz dörgölőznek, és a tenyeremből esznek - már nem számolom a lépcsőfokokat, és vásárláskor nem prímszámnyit veszek mindenből. Azóta a kialvatlanságot az összes tartozékával eladtuk egy garázsvásárban. Mióta itt vagy, egy irányítótoronyból figyelem a rémálmok kényszerleszállásait.

Kapcsolódó idézetek

1. Adjatok egy lakatlan évet, beköltözöm az összes szorongásommal, adjatok egy emeletet, az alagsorba vágyom, adjatok egy földszinti erkélyt, hadd szomjazzam a tériszonyt. Soha nem ez az év a jó, mindig másikra lesünk a decemberi nagy fal és a gyenge fagy mögül. Hartay Csaba
2. Valahogy az az érzésem, mintha mostanáig egy zsámolyon álltam volna, s ebből az előkelő magasságból, derûs mosollyal tekintettem volna le a világra - a lábaim alatt heverőre. Percekkel ezelőtt valaki kirúgta lábam alól a zsámolyt. Csak idő kérdése, mikor kezdek el zuhanni. Vavyan Fable
3. Néha, pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...) Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak. Márai Sándor
4. Az átzuhanás, az megterhelő. Ilyenek: az elalvás, a fölébredés, a megszeretés, a meggyûlölés; amikor vendégek várhatók, a boltban a tanácstalan álldogálás, hogy házigazdává átalakuljak; a vendégség után pedig a bútor, mert vissza kell tolni megint privátba. Nádasdy Ádám
5. Mióta nem jársz ide, elég nagy a rendetlenség a szobámban. Most végre lehet káosz, úgysem látod, nekem meg jó így is. Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról, könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha várnálak. Dékány Dávid
6. Én már nem leszek itt, s teneked leesik az a bizonyos kő a szívedről, fölsóhajtasz: "Végre elment", és csinálhatsz, barátom, bármit, amit kedved tart. Ígérd meg azonban, hogy majd figyelmeztetsz. Mihelyt letelt ez a kíméleti idő - nevezzük annak -, te fölállsz, és betûről betûre ezt mondod nekem: "(...) örültem, hogy volt szerencsém, de még jobban, hogy nincs, szedd a sátorfádat, menj isten hírével." Igen. Dobj ki úgy, hogy a lábam se érje a földet. Vagy ne is mondd ezt, csak nézz rám. Elég rám nézned, nem is bosszúsan, hanem úgy, ahogy máskor is nézel, úgy, ahogy most nézel rám. De biztosítalak, erre se lesz szükség, mert én hét perc múlva - azaz bocsánat: hat perc múlva, mert közben elmúlt egy perc - már elpárologtam, s ebben a szobában csak ittlétem kínzó emléke lebeg. Kosztolányi Dezső
7. Éjjel a nagy csöndben kilopóztam, a lépcsőkön valahogy leosontam, fogtam végig a korlátot, hozzám értek a hiányok: (...) A hiányok azóta bennem csak gyûlnek, napközben szundítnak, éjjel ébren ülnek. Cseh Katalin
8. Mint amikor egy szörnyûséges rémálom tart fogva. Amikor álmodban rohanni kényszerülsz; futsz, és már majd szétpattan a tüdőd, de képtelen vagy elég gyorsan futni. A lábam egyre lassabban és lassabban mozgott, ahogy utat törtem magamnak az érzéketlen embertömegben, de a hatalmas toronyóra mutatója nem lassult. Kíméletlenül, közömbösen, feltartóztathatatlanul haladt a vég felé - mindennek a vége felé. Stephenie Meyer
9. Te vagy az álmom, jutalmam mindenért. S ha néha féltem, melletted véget ért. Amikor itt vagy, nem kell már semmi sem. Félek, hogy álmodom és mégis elhiszem.
10. S egy este majd, míg úgy mered sötéten Rám sok nyûtt emlék, mint hol búsan éltem, Tört bútorok az olcsó, vak szobákban, Lelankad lelkem karja bánatában, A kincs kisiklik ájult ujja közzül, S setét lomok közt lassan messzegördül... Tóth Árpád