Edith Eger

A stressz (...) igazából jó dolog. Azt kívánja, hogy nézzünk szembe egy kihívással, találjunk kreatív megoldásokat, bízzunk magunkban.

Amikor kockáztatsz, nem tudod, hogy fog sikerülni. Lehet, hogy nem kapod meg, amit szeretnél, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak. De még így is jobban jársz, mert a való világban fogsz élni, nem a félelmed teremtette képzelt valóságban.

Az élet - még az elkerülhetetlen traumájával, fájdalmával, gyászával és szenvedésével és a halállal együtt is - ajándék. Ajándék, amit elszabotálunk, amikor börtönbe zárjuk magunkat: a büntetéstől, a kudarctól és az elhagyatástól való félelmünk; a szégyen és a vád; a felsőbbrendûség és az alacsonyabb rendûség; a hatalom és az irányítás iránti szükség börtönébe. Ha meg akarjuk ünnepelni az élet ajándékát, akkor bármi történik, mindenben meg kell találnunk az ajándékot, még abban is, ami nehéz, amiről azt sem tudjuk, hogyan éljük túl.

Az emlékezet megszentelt hely - de kísértetjárta is. Ez az a hely, ahol a dühöm, bûntudatom és fájdalmam éhes madarakként köröznek, és mindig ugyanazokra a régről maradt csontokra csapnak le.

Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a poszttraumás stressz-szindrómát említeném, jóllehet ezek a betegségek túlontúl gyakran fordulnak elő azok körében, akiket megismertem, megszerettem, és elvezettem a szabadságukhoz. Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a jóváhagyásra, a figyelemre és a gyengédségre. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.

A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.

Az Auschwitzban töltött idő első heteiben megtanulom a túlélés törvényeit. Ha sikerül ellopnod egy darab kenyeret az őröktől, hős vagy, de ha egy fogolytársadtól lopsz, szégyenbe kerülsz, és akkor meghalsz; versengéssel és uralkodással nem juthatsz sehova, a lényeg az együttmûködés; ha túl akarod élni, akkor át kell lépned a saját szükségleteiden, és valaki vagy valami más mellett elkötelezned magad.

Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg minek törődjünk bármivel? Miért fektessünk energiát bármibe? És mégis, ha éppen ez a pillanat az utolsó pillanatom ezen a földön, csakugyan a beletörődésre és a vereség érzésére kell elpazarolnom? Úgy kell eltöltenem, mintha máris halott lennék?

Az életünk apróbb megrázkódtatásai gyakran nagyobb veszteségeinket jelképezik: a látszólag jelentéktelen aggodalmak a háttérben megbújó jelentősebb fájdalom képviselői.

Valamilyen módon minden egyes ember a saját szelleme börtönének rabja.

Mi dönthetjük el, mire tanítanak minket a borzalmak. Taníthatnak arra, hogy megkeseredjünk fájdalmunkban és félelmünkben. Hogy ellenségesekké váljunk. Lebénuljunk. Vagy arra, hogy megőrizzük a gyermeki részünket, az élénk és kíváncsi részünket, azt a részünket, amelyik ártatlan.

Van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.

Nem tudod megváltoztatni, ami történt, amit tettél vagy amit veled tettek. De dönthetsz, hogy most hogyan élsz.

Az számít, amit megtettél, nem az, amit nem. Könnyebb meghalni, mint élni. Tudom, hogy Auschwitzban meghaltak emberek, dokumentálva van, főleg szegény gyerekek, akik folyton arra vártak, hogy jöjjön valaki, de nem jött senki. Minél inkább a külvilágra támaszkodsz, annál mélyebbre süllyedsz a depresszióban. A függőség a depresszió melegágya.