Emil M. Cioran

Minden hit csak annál zsarnokibb, minél "tisztábbak" ügynökei. Kerüljük a csibészek, csalók, csirkefogók társaságát; pedig a történelem egyetlen megrázkódtatása sem írható az ő rovásukra; minthogy nem hisznek semmiben, nem is kutakodnak mások szívében vagy rejtett gondolataiban; hagyják, hadd éljen mindenki saját nemtörődöm, kétségbeesett, haszontalan módján; az emberiség nekik köszönheti a virágzás ritka pillanatait, amelyben része lehetett: ők a fanatikusoktól elgyötört, az "idealistáktól" romlásba döntött népek megmentői.

Ha az egyik serpenyőbe tennénk mindazt a rosszat, amit a "tiszták" szabadítottak a világra, a másikba pedig azt, ami elvtelen és aggályok nélküli emberektől származott, bizonyára az előbbi oldalra dőlne a mérleg.

A népeket mindig a haszonlesők mentették meg; és a hősök döntötték romlásba.

Az élet jelei: kegyetlenség, fanatizmus, intolerancia; a hanyatlás jelei: szelídség, megértés, elnézés... amíg egy intézmény erős ösztönökön alapul, nem tûr meg sem ellenfeleket, sem eretnekeket: lemészárolja, megégeti, vagy lecsukja őket. Máglyák, vérpadok, börtönök! Korántsem a gonoszság mûve mindez, inkább a meggyőződésé, mindegy, miben, csak teljes meggyőződés legyen. Fellép valahol egy új hit? "lgazságáért" előbb-utóbb a rendőrség kezeskedik.

Mikor az idő minden szemvillanása egy-egy tőrdöfés, húsunk pedig a vágyak bujtogatása miatt nem hajlandó kővé dermedni - mihez is kezdhetnénk egyetlen, sorsunkhoz ráadásképp hozzáadott másodperccel?

Nincs az a gondolat, ami sötétben megvigasztalna.

Egy költő életében nem lehet beteljesülés. Minden erejét abból nyeri, aminek nem kezdett hozzá, aminek az elérhetetlenség táplálja pillanatait.

A Tudás - az, ami benne mély - soha nem változik: csak a díszletek cserélődnek. Vénusz nélkül is tart a szerelem, Mars nélkül is dúl háború, az események pedig, attól még, hogy nem avatkoznak közbe istenek, semmivel sem érthetőbbek, vagy kevésbé elképesztőek: szófordulatok készletei lépnek az ősi legendák pompájának helyére, anélkül, hogy az emberi élet állandó tényezői ettől bármiben is módosulnának.

A történelem maga a mozgásban levő irónia, a szellem embereken és eseményeken átívelő röhögése. Ma ez a hit arat diadalt; holnapra legyőzték, gúnyt ûznek belőle és egy másikra cserélik: akik hittek benne, osztoznak vereségében. Máris jön egy új nemzedék: a régi hit újból érvénybe lép; lebontott emlékmûveit helyreállítják... hogy nemsokára majd újfent lerombolják. Semmiféle megingathatatlan elv sem szabályozza a szerencse kegyét és fenyítéseit: váltakozásuk része a Szellem hatalmas bohózatának, amelynek játékában összevegyülnek a szélhámosok és hívők, fondorlatok és rajongások.

Semmivel sem kisebb esztelenség a demokráciával és annak különféle formáival kapcsolatos vitáknak több fontosságot tulajdonítani, mint a középkor huzakodásainak a nominalizmus és a realizmus körül: minden korszak a maga jelentéktelen és egyhangú, ám látszatra egyedi abszolútumával mérgezi magát; az ember nem kerülheti el, hogy valamely hit, politikai rendszer, ideológia kortársa legyen, vagyis saját korában éljen.

Minden egyes egyén a világ kezdete és vége, legyen az Shakespeare vagy János bá.

A társadalom nem pusztán valami rossz, de egyenesen sorscsapás: mennyire ostoba csoda, hogy egyáltalán élni tudunk benne!

A nyomor korántsem valami átmeneti állapot: azonos azzal a bizonyossággal, hogy bármi történjen is, soha semmid sem lesz, hogy a javak körforgásán kívülre születtél, hogy még a légvételért is meg kell küzdened, hogy még a levegőt, még a reményt, még az alvást is meg kell hódítanod, és még ha a társadalom eltûnne is, a természet sem volna veled szemben könyörületesebb, sem kevésbé elferdült.

A hitet nem lehet akarni; mint a betegség, befurakszik vagy lecsap; senki sem tud neki parancsolni; és abszurdum volna vágyni rá, ha valaki nem erre rendeltetett. Az ember ugyanúgy hívő vagy hitetlen, ahogy elmebeteg vagy normális.

Attól félek, ima közben nem tudnám megállni, hogy ne vihogjak, és így jobban elkárhoznék a hitem, mint a hitetlenségem miatt.

A változatos formák mögött, amiket az ember magára ölthet, van valami állandó, önazonos alap, s ez megmagyarázza, hogy a változás minden látszata ellenére körben forgunk - ha pedig valaminő természetfeletti beavatkozás folytán megszûnnénk szörnyeknek és pojácáknak lenni, egyből megszûnne a történelem.

A világ őrök nélküli börtön - ahonnan mégsem lehet megszabadulni, csak ha belepusztulsz.

Az emberek azt mondják: "minden elmúlik" - de vajon hányan fogták fel e rémületes banalitás horderejét?

Aki fél, az szakadatlanul önmagára gondol, és el sem tudja képzelni, hogy a dolgoknak megvan a maguk objektív menete.

Bátorság és félelem, egyazon betegség két pólusa, mely abban a visszaélésben áll, hogy az életnek jelentést és fajsúlyt kölcsönöz.