Emil M. Cioran

Az egyik átverés diadalt arat: nyomában vallás, tanítás vagy mítosz születik - és hívek hada; egy másik megbukik: ez esetben nem több, mint elhajlás, elmélet, képzelődés.

A szerelem elaltatja a tudást.

Az ember nem játszhatja ki a létet magyarázatokkal, csakis elszenvedheti, miközben szereti vagy gyûlöli, imádja vagy rettegi, a boldogság és az iszonyat ama váltakozása szerint, mely maga a lét ritmusa, hullámzása, disszonanciája, hol keserû, hol örömteli lendülete.

A pillanatok egymást követik: semmi sem támasztja alá az illúziót, hogy tartalmasak, a látszatot, hogy jelentésteliek; egyszerûen peregnek; pályájuk nem esik egybe a miénkkel; figyeljük áramlásukat, mert fogva tart az ostoba szemlélet.

Aki valamely ismert betegségben szenved, annak nincs oka panaszra: van mivel elfoglalnia magát. A nagybetegek sosem unatkoznak: ugyanúgy eltölti őket a betegség, ahogy súlyos bûnök terhe is ébren tartja a lelkifurdalást.

Az igazán magányos lény nem az, akit magára hagytak az emberek, hanem aki emberektől körülvéve szenved.

Minden emberben ott rejlik az apokalipszis egy-egy lehetősége, ám mindenki igyekszik elsimítani saját szakadékát.

A káosz? - Annyi, mint kidobni az ablakon a neveltetésünket, mint önmagunknak lenni.

Az igazi hős nem valamely vallás, hanem a saját sorsa nevében harcol és vállalja a halált.

Boncoljátok fel bármelyik hitet: micsoda ünnepélye az a szívnek - és micsoda alávalóságok a felszín alatt!

Minden szentben ott bujkál a közjegyző, minden hősben a fûszeres, és a mártírokban a házmester.

Nem lehet egyszerre szeretni és megismerni anélkül, hogy a szerelem ne szenvedne és ne múlna ki a szellem tekintetétől.

Egy író forrásai: tulajdon szégyenei.

Vizsgálj át minden csodálatot, kutasd fel imádatod haszonélvezőit, és a bizalmaddal nyerészkedőket: legérdekmentesebb gondolataik hátterében ráismerhetsz az önszeretetre, a dicsőséghajhászásra, a birtoklás- és hatalomvágyra.

A túl sokat ismételt szavak elerőtlenednek és kihalnak, szemben az anyaggal, amelynek alapszabálya épp a monotónia. Az elmének egy vég nélküli szótárra lenne szüksége, eszköztára azonban néhány, használatban elcsépelt szócskára korlátozódik.

A sors - ha az időbeliség álarcosbáljaként szemléljük - maga is ragozható, ám letépve róla a maszkokat, éppoly ridegnek és kopárnak mutatkozik, akár egy sírfelirat.

Hogyan lehet nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk a jelen pillanatnak, mint a megelőzőnek vagy a rákövetkezőnek?

A bölcs, aki megvet minden drámát és fényûzést, éppoly idegennek érzi magától a szentet, mint az élvhajhászt.

Önmagában bármelyik eszme semleges, legalábbis annak kellene lennie; az ember azonban életre kelti, belevetíti a maga fellángolásait és elmebajait; az immár tisztátalan, hitté alakult eszme azután helyet kér magának az időben, esemény rangjára emelkedik, s ezzel a logikát felváltotta az epilepszia... így születnek az ideológiák, a doktrínák, a véres bohózatok.

Ha csak meghallok valakit, amint őszintén beszél eszményről, jövőről, filozófiáról, amint magabiztos hanghordozással ejti ki azt, hogy "mi", miközben "másokra" hivatkozik és magát tolmácsuknak tekinti - ennyi elég is hozzá, hogy az ellenségemet lássam benne. Szememben ő félresikerült zsarnok, majdnem-hóhér, aki a valódi zsarnokoknál és a címzetes hóhéroknál nem kevésbé gyûlöletes.