Emily Bronte

Bûn közt előbb sorvad el a szív, mint csapás alatt, kihûl a leglágyabb kebel, a mélyén csak jég és hó marad.

Szétfoszlott az ifjú remény s az álmok szivárványa is; aztán megtapasztaltam én, hogy az emberszív mind hamis.

Nem reménytől hajótörött a lélek csendje bent: a méretlen magány az ok, kihûlt remény, vágy, megkopott, s vak, novemberi csend.

Vágyat sem álmodik, társulni nem akar, kínját feledni vágy a szív, s álomba hal.

Az élet hosszú vagy rövid, mit számít, öröklét ha vár; lent búcsuzunk, de fent megint találkozunk, hol nincs halál.

Ne szánj, könnyeid el ne sírd, ne marasztald a lelkemet; élőhalottként vert e szív, gyász nélkül múljon el e test.

Kétség nem győzhet rajtad itt, hulljon bár könnyek árja: akit szerettél, nincs-e mind veled, szívedbe zárva?

Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

Van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz?

A rossz szív még a legszebb arcot is úgy elrontja, hogy rosszabb lesz, mintha csúnya volna.

Túl késő már, hogy hívjalak: álmom mit dajkáljam megint; hozna gyúlt homlokomra csak fény-fúlt, vihar-utáni kínt.

Feledem éjsötét szemed és rózsás ajkadat, ha szent esküdet feleded, ha hazug volt szavad.

A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életünkben.

Õ nem ember (...), és nincs joga irgalomra. Neki adtam a szívemet, ő elvette, összetörte, s engem félholtan dobott el magától. Szívével érez az ember(...), s mivel ő összetörte az enyémet, nem tudok érezni semmit irányába.

Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót, és ne tetszelegj a könyörületességedben, hogy ezt a hajlékot nyújtod át nekem, kárpótlásul.

Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.

A zsarnok elnyomja rabszolgáit, és ők mégsem ellene fordulnak, hanem azt tiporják el, akik alattuk állanak.

Aki gőgös, önmagát kínozza!

Egy vágyam van csupán, s efelé török egész lényemmel. Oly soká kívántam, és oly állhatatosan, hogy bizonyára beteljesedik, mégpedig nemsokára, hisz földi életem magába szívta már: megsemmisültem e beteljesedés várásában... Istenem! Hosszú küzdelem ez, és bár vége volna már!

Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.