Néztem, ahogy (...) öltözik. Soha nem éreztem így a nő örök idegenségének titokzatosságát, mint amikor ezt a tükör előtti halk ide-odajárkálást követtem, ezt az eltöprengő önvizsgálatot, ezt a teljes önmagába mélyedést, ezt a visszasiklást a női nem öntudatlan ösztönvilágába. Jóformán el sem tudtam képzelni egy nőt, amint csacsogva vagy nevetgélve öltözik... s ha meg is teszi, bizonyára hiányzott volna belőle az örök megfoghatatlanság titka és soha meg nem fejthető varázsa.

Kapcsolódó idézetek

1. És mégis olyan sok minden van, ami csodálattal tölt el: a növények, az állatok, a felhők, a nappal és az éjszaka és az emberben rejlő örök lényeg. Minél bizonytalanabbá váltam önmagamban, annál erősebb rokonságot éreztem a dolgokkal. Igen, úgy érzem, mintha az az idegenség, amely oly sokáig elválasztott a világtól, átköltözött volna belső világomba, és váratlanul kinyilvánította volna, hogy magamnak vagyok ismeretlen. Carl Gustav Jung
2. Ezt senki sem érti, legkevésbé a feleségem. Õ azt hiszi, a nagy szerelem abban nyilvánul meg, hogy az ember rá sem néz más nőre. De ez ostobaság. Engem valami állandóan arra hajszol, hogy idegen nők után fussak, de abban a pillanatban, amint megkaptam valamelyiket, egy titokzatos erő, mint valami hatalmas rugó, visszaránt. (...) Néha az az érzésem, hogy csakis azért hajszolom az idegen nőket, hogy újra meg újra átélhessem a viszontlátást, e nagyszerû, gyöngédséggel, vággyal és alázattal teli szárnyalást vissza a feleségemhez, akit minden hûtlenség után egyre jobban és jobban szeretek. Milan Kundera
3. A szerelem tulajdonképpen megfoghatatlan. De éppen ez a titokzatos valami nő, gyarapszik egyre bennem. Feledteti velem otthonomat, apámat, anyámat, elbódít, ha rád nézek és boldogsággal tölt el. Még az éhségről, a hidegről és betegségről is megfeledkezem. Azt hiszem, ez a szerelem. Margit Sandemo
4. Semmi sajnálat, semmi szomorúság: nem változott semmi. Rájöttem, hogy ahányszor úgy éreztem, bámulnak az emberek, az arcuk csak absztrakt kép volt. Egyik sem volt tükör, hogy visszaadja a kifejezést, amiről azt gondoltam, csak én viselek, az érzéseket, melyeket csak én éreztem. Sarah Dessen
5. Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. (...) Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derûs, átható, ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunk keletkezését és mibenlétét ismertem volna. Szepes Mária
6. Vannak nők, akik annyira... nem is tudom, annyira ragadnak az emberre... imádattal és kutyahûséggel csüggnek rajta, és minden ragacsos körülöttük az érzelmektől. Az ilyesmit nem bírnám elviselni. Veled sohasem lehet tudni... sohasem lehetek egészen biztos a dolgomban. Bármelyik pillanatban megeshet, hogy hûvös és szenvtelen modorodban tudtomra adod, hogy meggondoltad magad, csak így, egyszerûen, még a szemed sem rebben. Izgalmas nő vagy! Mint egy mûalkotás... befejezett, tökéletes! Agatha Christie
7. A tükörbe nézni mindennap meglepetés. Az ember arra számít, hogy saját magát látja, erre egy ismeretlen nő néz vissza rá. Linn Skaber
8. Visszaemlékeztem arra az igazságra is, aminek mindig is a tudatában voltam: egy nő sohase tárja fel egy férfi előtt azt, amire gondol. (...) Titokzatosságunkban rejlett a hatalmunk. Ez olyan elemi bizonyosság volt, ami nemzedékek során sem változott.
9. Magához hasonló nővel soha nem találkoztam (...). Maga a kedvemet keresi, mégis uralkodik rajtam: amikor úgy látszik, szelíden meghajlik akaratom előtt, tulajdonképpen fölém kerekedik. Elhiteti velem, hogy az ujjam köré csavarhatom, mint valami puha selyemfonalat, és ugyanakkor megremeg a szívem, ha csak rám néz. Menthetetlenül meghódított, és még soha, egyetlen hódításom sem tett olyan boldoggá, mint az, hogy a maga rabszolgája lettem. Charlotte Bronte
10. Nem beszélhetek róla úgy, hogy magamról ne szóljak. Önzőn hangzik; valójában ez az összetartozás a szeretet. Sosem éreztem ehhez mérhetőt, s biztosan tudom, többé nem is fogok, egyszerûen azért, mert fokozhatatlan: máris olyan vakító, hogy már-már fáj. Érzelmeim rokonai az ölelés érzéseinek: az elviselhetőség határáig szépségesek, mígnem felrobbanva megsemmisülnek és újraélednek: még szebbként. Nem látványos varázslat, nem másoknak szól, bennünk tündököl. Vavyan Fable