Esterházy Péter

Ha valaki hosszas távollét után megjön, akkor azt mondom vagy gondolom neki: Érződött a városon, hogy nem vagy itt. Ideje volt megjönnöd. - Csak Budapesten vagyok ennyire kiszolgáltatott. Talán lehetne egészen másképp is beszélni erről a városról.

Nagy szarság a diktatúra, akkor is, ha épp boldog az ember (és még csak nem is a diktatúra dacára, hanem csak úgy).

Lehet, hogy helyzetünkben nincs reális más lehetőség, de ettől még az, ami van, az, ami.

Az írás, mint a hagyma: újabb és újabb rétegek bomlanak le róla.

Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel. Zsugorodik a zsugori idő.

Az irodalom az mindig valamiféle szabadságharc írásos dokumentuma.

Akinek fontos a szó, annak nehéz is.

Boldogságról beszélünk, de magunkban örömre gondolunk, és voltaképp élvezetet értünk rajta.

Nem képzelek én el semmit. Nézem, ami van.

Rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint ezt úgyis lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk.

Édes hazám. Lefordíthatatlan szójáték.

Diktatúrában élni azt jelenti, hogy félelemben élünk. Ha a diktatúra erős, akkor félelmünk miatt nem érzünk szégyent. Ha a diktatúra gyönge, akkor a félelmünkön érzett szégyent bátorságunkkal leplezzük.

Én nem vagyok pesszimista, mondja egy barátom, lesz ez jobb is. Csak meg kell várni, míg kihalunk.

Másképp ír az ember éjszaka, másképp nappal, máshogy esőben és máshogy, ha süt a nap - és máshogy, ha egy szöveget rögtön idegen nyelvre fordítanak.

Egy város, egy hely valóban azért méltó az említésre, mert ott úgy tudunk önmagunkra pillantani, ahogy máshol nem.

Budapest formáját az adja meg, hogy milyen hangulatban van, aki nézi. Gyere, gyere, bárki vagy is, csinálj egy Budapestet!

Budapest mintha olyan város volna, ahol a korszakok nem elválaszthatók, ezért amikor a múltjáról beszélek, a félelemről, a Dunáról, a forradalomról, akkor a mindenkori Budapestről beszélek. Egymásra rétegeződik itt az idő, az 1838-as árvizet jelző vonal a Rókus-templom oldalán a város közepén és az 56-os golyó ütötte lyuk a falakon egyszerre aktuális, érvényes. Itt igazán nem múlik el semmi, s talán igazán nincsen is jelen semmi. A múlt és a jövő városa.

Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.

Egyes szám harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam; azt remélem, hogy nem halok meg olyan hamar.

A kultúra az egy: irodalom, tudomány, az utca karaktere, a rendőrök beszédmódja, a lakások berendezése, a nők öltözködése (Magyarországon a férfiak nem öltözködnek, csak ruhát hordanak), az étterem, a foci, az autóvezetési szokások: ez mind egy.