Finy Petra

Ahány cukorka Annyi képtelen hazugság a boldogságról.

Szeretek uszodába járni Az emberek itt mintha cseppfolyósabbak lennének Meg talán a gondok is hígabbá válnak nem tudom Csak az öltözőben dermed minden keménnyé.

Egy asszony nem mondhat le a saját gyermekéről Vagy ha mégis Akkor már nem lesz többé asszony Hanem ócska bútorrá válik a szoba sarkában Amire a macska sem ül Mert a rugók túl fájdalmasan nyikorognak.

Halott vagy rég mondom neked Csak lusta és ügyetlen Egy kicsit nehezen megy a meghalás És gyengéden megsimogatom Higanyszürke hajadat Majd határozottan kitessékellek az ajtón És jó erősen becsapom mögötted

Megöregedtél anyám minek szépítsem a dolgot Öreg bőröd úgy tapad a csontjaidra Mint a tökéletesen záró vákuumcsomagolás A császárszalonna kitüremkedéseire.

Közelebb hajolok a tükörhöz Hogy jobban lássam a bennem élő anyát Egész jól tartja magát A mosolya sem halvány és bárgyú Csak ne lenne ez a rémes rendmániája Le-föl mászkál bennem Egy percre sem nyugszik Minden emléket élére vasal És az összes gondolatomat Praktikus kis tárolórekeszekbe suvasztja.

Egyszer csak kifúrod magad belőlem Megjelensz Én meg azonnal szeresselek Azért ezt te sem gondolhatod komolyan Hisz miattad torzulok el Már a fogaim is a levesbe hullajtom Mert egy szép napon Bennem sûrûsödtél önmagaddá.

A nők átváltoznak és felfeszülnek a szerelemre Akár a nyers vászon a festőrámára.

Ezért alszom én mindig párnán Hogy a gondolataimmal Ne történhessen ilyen csúnya baleset És igazi eszemet akárcsak az ünneplő ruhát Gondosan megőrzöm Hogy ép legyen majd az ünnepekre.

Annyira törékeny ami az emberről szól És olyan könnyen leszakad a szövegről a lényeg

Jó író vagyok Mondatokba mûtött képeim Úgy terjednek szét Az olvasók lelkében Mint sugárkezelt nő Agyában a daganatvirágok.

Én is így szeretnék Erdőt köpködni meg madarakat Meg persze sok-sok embert És mindegyik életre kelne Csak leporolná magát És már menne is élni Sietni és lökdösődni Meg kiabálni a boltban hogy már megint Drágább lett a tej És savanyú is Mint a fröccsbe csöppent izzadság.

Mint a kanyar sarkába döfött Sírkereszthez a fakókék mûvirág Úgy vagyok én is rögzítve hozzád Bonyolult drótozással Melyet a vihar és a rozsda gyakran megtép.

Tudod, hogy néha a harkály nem a nősténynek ad jelet a fát verve? Hanem az embereknek üzeni, hogy ébredj, mert élni szép! Mit szép, inkább gyönyörû!

A házasélet nem dobja fel önmagát csak úgy.

Negyven év felett megváltozik valami az elvált vagy elhagyott nőkben: vagy kivirulnak, vagy darabjaikra hullanak, esetleg növesztenek maguknak egy jó kis betegséget, netán rákot.

A vér akkor buzog igazán, ha valaki élni és szeretni akar, és akkor feketedik meg, ha túl sok harag gyûlt össze a szívben, mert az lerakódik az erek falaira, végül eltömít mindent, és útját állja az életnek. Higgyétek el, hogy árt az egészségeteknek ez a sok gyûlölet!

Hiába no, egyeseknek hogy kijut a jóból! Mindig rájuk ragyog a nap. Vagy ők maguk a fény.

Az emberek öregkorukra nem elhülyülnek, csak költővé válnak.

Nincs lehetetlen, csak olyan lehetőség, amire eddig nem gondoltunk.