Fodor Ákos

PÉLDAKÉPEK: Példaképem Mindenki, Akitől valaha is tanulhattam bármi követendőt, vagy elvetendőt. Mindannyiuknak hálás vagyok.

Hála azoknak, akik elhagytak. Bántott - nem én bántottam.

Aki nem számol mások elmebajával, az elmebeteg.

Látod-e még azt, amit nézel - vagy már csak tudod: "ott" "az" "van"?

Oldódó képed kicsordul szememből és arcomra szárad.

A tükör is a legvégső pillanatig veri vissza a belézuhanó balta, kő, pohár k é p é t.

A szeretésen k í v ü l minden emberi tett: romépítés.

Üvegesedem. Tisztán tartom magam, hogy mögém is láthass.

Szerető szemmel színarannyá bámullak: mindenkiévé.

Kezek mozdulnak és indulnak és lelnek egy másik kezet.

Egy végtelen nap. Egy, amely csak hosszú volt. Harmadik: soha.

A világ egyik fele róluk szól, a má- sik róluk hallgat.

(Milyen érvényes lett arcom: két tenyered zárójelében!)

A hópehely és árnyéka találkozik végül a földön.

Kit igazán vársz: életedben él - rég itt van, mire megjön.

Hányszor tartott és tart meg! - háborodjak föl, ha egyszer elejt...?

Nem emlékszem rá: minek örülök. - Arcnál szélesebb mosoly.

Akkor jársz jól, ha mind közelebb lépsz ahhoz, amitől félnél.

Mikor már csaknem elveszek: hiányod megfogalmaz. Két gyengeség beleremeg, kettejük mily hatalmas!

Valamit elfelejtünk, elmulasztunk valamit, elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk. És ez a majdnem-semmi attól fogva jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka csendjében egy padlóreccsenés.