Frank Schätzing

Egy gömbön lakunk. A gömbök zárt rendszerek, nincs esély a menekvésre.

Nincs ideális állapot. De meg lehet közelíteni. Sokat kell érte küzdeni.

Egy demokratikusan legitim állam polgáraként az embert ugyan kötik a törvények, de alapjában véve szabad.

A férfiak csak azért éreztetik azt a nőkkel, hogy szart sem érnek, mert ők is így érzik saját magukat.

Nincsenek elvárásaim, ami azt jelenti, hogy nyitott vagyok minden iránt.

A világûrben senki sem hallja a kiáltásodat!

Ébren vagyok. Hát persze, ébren vagy, és erősen koncentrálsz, de egy hamis álmot kergetsz. Az egész emberiség ébren álmodik, és foglya egy világnak, amely nem is létezik. Egy olyan világegyetemet álmodunk magunknak, amely tele van számokkal és statisztikai adatokkal, csak a természetet vagyunk képtelenek objektíven szemlélni. A dolgok szétszálazhatatlan szövetét, amely pillantásunk elől mindig rejtve marad, úgy próbáljuk mégis kibogozni, és azután a szálakat egymás fölé - vagy mellérendelni, hogy a csúcsokba mindig magunkat helyezzük. Szimbólumokról és apró részletekről értekezünk, amiket létezőknek kiáltunk ki, levezetéseket és hierarchiákat fabrikálunk, közben pedig eltorzítjuk az időt és a teret. A dolgokat mindig látnunk kell ahhoz, hogy megérthessük őket, de abban a pillanatban, amint láthatóvá tettük, eltüntetjük az értelmünk elől. Nézz bele a sötétségbe, Karen! Az élet ősoka sötét. A sötétség félelmetes. Egyáltalán nem! Csak kioltja látható világunk koordinátáit. Ez ennyire rossz? A természet objektív, és telve van sokszínûséggel! Csak az előítéleteink szemüvegén keresztül szegényedik el, mert mi a kellemes és a kellemetlen szerint ítélünk. Az erős fényben mindig csak magunkat ismerjük fel újra és újra.

Akárhol vagy, azonnal el akarsz onnan menekülni. Minden szorongással tölt el, és egyszerre csak észreveszed, hogy nem is rajtad múlik a dolog. Nem te vagy, aki el akar menni, hanem a helyek akarnak megszabadulni tőled. Eltaszítanak maguktól, mintha azt mondanák neked, hogy nem vagy odavaló. De senki sem magyarázza meg nekem, hogy hol a helyem.

Szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy itt és most élünk. Nem az ötleteink hiánya miatt akadtunk el, hanem azért, mert nem valósítjuk meg őket. Egy olyan korban, amikor többre vagyunk képesek, mint korábban bármikor, azzal traktáljuk egymást, hogy mit nem lehet megcsinálni. Ez nevetséges. Talán kevesebbet kellene búslakodnunk, inkább nevessünk egy jót, emeljük fel a hátsónkat, veregessük meg egymás vállát, aztán lássunk neki, és élvezzük. Hiszen a problémákat úgy is megoldhatjuk, hogy közben remekül szórakozunk.

Az üres szavak mindig is hangzatosabbak voltak, mint ami bennük rejlett.

Az a luxus, ha valami olyasmit veszünk, amire még tíz év múlva sem lesz pénzünk.

Még szerencse, hogy a természet ilyen kiváló technológiai szakember! Folyamatosan Nobel-díjakkal kellene elhalmoznunk, és a fő mûve kétségtelenül a fotoszintézis.

A szakkönyvek szavatosságának elvileg nem szabadna lejárnia, ezért a legjobbak még évtizedekkel a megjelenésük után is alapmûként, társadalmi elemzésként, kitekintésként vagy cselekvési útmutatóként szolgálnak.

A háború destabilizálja a társadalmakat, lerombolja az infrastruktúrát, tönkreteszi mindazt, amit hosszú távú használatra szántak.

A zöld infrastruktúra természetesen pénzbe kerül: szélkerekek, napelemek, átmeneti tárolók, elosztóhálózatok és így tovább. A nap és a szél ugyanakkor nem fog azzal fenyegetőzni, hogy leállítja a szállítást, és csak uzsoraáron értékesít, ilyesmivel nem fogják zsarolni a felhasználó országokat. Vagyis a megfizethetőség is biztosítva lesz.

A globális válságok, a szegénység, az éhezés és a túlnépesedés valójában egyetlen nagy válság tünetei: még mindig nem tudjuk, hogyan osztozzunk ezen a szép bolygón anélkül, hogy a Földet vagy saját magunkat elpusztítanánk. Viszont mi vagyunk az egyetlen faj, amelyik képes lehetséges forgatókönyveket kidolgozni. És befolyásolni, hogy milyen világban nőnek fel a gyermekeink.

A fenyegetés magában még nem gond. A bénultság a gond. Meg a tudatlanság. Meg a tehetetlenség. Mint a középkorban, amikor az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy mi terjeszti a pestist, és ennek megfelelően mindent rosszul csináltak, és mindenben kételkedtek.

A tudás varázslatos dolog. Ha megvan a tudásunk, akkor célirányosan tudunk cselekedni. Tudás révén önállóvá válhatunk, és ellenőrizhetjük a folyamatokat. A tudás csodaszer a kétes ideológiákkal szemben. A tudás bizakodóvá tesz. Aki érti a dolgokat, arra nem lehet csak úgy ráijeszteni. A populizmusnak, bármilyen nyájas alakban fröcsögjön is, nem érdeke a differenciált gondolkodás. A populizmus csak a leegyszerûsített gondolkodásban képes túlélni, így aztán mindent megtesz, hogy táplálja a félelmeket és az előítéleteket, hogy összeesküvés-elméleteket terjesszen, hogy tudatlanságban tartsa az embereket, és gyûlöletet szítson a bûnbakokkal szemben. A populisták a múltat ígérik, és közben eljátsszák a jövőt. Államérdekké nyilvánítják az ostobaságot. Hogy mindez hová vezet, azt megtanulhatjuk a saját történelmünkből.

Az ember már csak ilyen, látjuk a falat, de azért belerohanunk.

Nincs olyan, hogy "a politikus". Nincs olyan, hogy "az iparmágnás". Nem létezik "a vezérigazgató" vagy "a munkavállaló, nincs olyan, hogy "az öregek". Üzletágak és lobbicsoportok ugyan vannak, de az ott dolgozó emberek ugyanolyan különbözőek, mint amennyire mi magunk is teljesen különbözőek vagyunk. A Német Szövetségi Gyûlésben, az amerikai szenátusban és a képviselőházban, az ENSZ-ben, a pekingi Nagy Népi Csarnok üléstermében, a Kokkaiban, vagyis a japán országgyûlésben, az Európai Parlamentben, a Lordok Házában és a Közösségek Házában, a Kneszetben és a különféle elnöki testületekben mindenféle emberi jellemmel találkozhatunk: elkötelezettel és érdektelennel, nyitottal és elzárkózóval, haszonlesővel és altruistával, példaképekkel és rossz példákkal, és mindannyian teljesen bele vannak szőve a politika, a gazdaság, a polgári és az üzleti élet szövedékébe.