Frank Schätzing

Képzeljük el, hogy a Föld egy takarékkönyv. A természet pedig a gondoskodó anyuka, aki évmilliókon át kedvesen befizette a megtakarításait a számlánkra. Ha kidőlt egy kis fácska, azt a természet félretette nekünk, egy mocsárban tőzegesítette, és geotermikus nyomás alatt hagyta elszenesedni, az elpusztult algákból és aprócska élőlényekből kőolajat és földgázt csinált, és amikor lemásztunk a fáról, azt mondta: "Na, gyerekek, ezt a sok-sok mindent a késő karbonkor óta kuporgatom nektek, gondosan bánjatok vele, szépen osszátok be magatoknak." Na, tényleg szépen beosztottuk! Alig száz év alatt több földtörténeti korszak osztalékát dorbézoltuk el. Úgy égettük el a múltat, mintha nem lenne holnap.

A céljai teszik naggyá az embert.

Minden életforma megváltoztatja az ökoszférát, már csak a puszta jelenlétével is, annál erősebben, minél nagyobb tömegben van jelen. Ez eddig rendben is van. Ugyanúgy jogunk van a létezéshez, mint az amőbáknak, a szardelláknak, a búbos bankáknak, a vízilovaknak vagy az annyira egyébként nem is gonosz farkasoknak. Felfaljuk egymást, mûködik az anyagcserénk, kiválasztunk, káros anyagokat bocsátunk a levegőbe. Az emberiség felszámolása, amelyről az ökoromantikusok azt gondolják, hogy visszaadná a természet egyensúlyát, semmin sem változtatna. A természet sohasem volt egyensúlyban. Milyennek kellene lennie egy ilyen egyensúlynak? Melyik földtörténeti korban volt ilyen egyensúly? A bolygónk története egymás kiszorításának a története. Nem arról van szó, hogy tûnjünk el és ne zavarjunk senkit. A továbbiakban is meg fogjuk változtatni a világot; állat- és növényfajok fognak kipusztulni miattunk, aztán egyszer majd mi magunk is kipusztulunk, talán azért, mert bizonyos tengeri baktériumok a légkörbe juttatnak valamit, amit nem tudunk elviselni. Ilyen az élet. Meg kell értenünk, hogy mi nem tudjuk tönkretenni a világot.

Semmi sem egészségtelenebb - lelkileg és testileg egyaránt -, mint a folytonos hiányérzet.

Azért adunk bizonyos emberek kezébe hatalmat, hogy magasabb szinten képviseljék az érdekeinket. Ezeknek az embereknek sokkal nagyobb cselekvési lehetőségeik vannak, mint nekünk, és ennek megfelelően a felelősségük is nagyobb. Erre néha emlékeztetni kell őket.

Egyetlen forradalom sem lehetett sikeres az alsó rétegek, a széles tömegek támogatása nélkül. Ha a társadalomnak ezt a részét nem sikerül maga mögé állítania, akkor a forradalom megfeneklik. A forradalmi erők tovább mûködnek ugyan, de földalatti mozgalomként, illegalitásban.

Ha egy mozgalom elér egy bizonyos méretet, akkor már nem kívülálló helyzetben lesz, hanem elég relevánssá és befolyásossá válik ahhoz, hogy előbb-utóbb mások is kövessék, és végül azok kerülnek majd a kívülálló szerepébe, akik nem csatlakoztak a mozgalomhoz.

A klímavédelem nem ideológia, hanem pragmatizmus. Mindenki a saját vezetője. És igen, feltehetjük a kérdést, hogy tulajdonképpen miért baj az, ha kihal az emberiség. És ne csináljunk semmit. De akkor azt se várjuk el, hogy mások tegyenek valamit értünk.

Salamoni bölcsesség kell hozzá, hogy valaki meghallgassa a hozzáértőket, és az ő szaktudásukra építve hozza meg a döntését.

Aki már a mértéktartástól is fenyegetve érzi a szabadságát, az nem tudja megbecsülni azt.

A kételkedésnek nem az a lényege, hogy valamit makacsul elutasítunk, hanem az, hogy addig tesszük fel a kérdéseinket, amíg megcáfoljuk, vagy minden kétséget eloszlatva elfogadjuk az adott állításokat.

A hittel ellentétben a tudomány arra épül, hogy az elméleteket folyamatos megfigyelésekkel, kísérletekkel, extrapolációkkal és újraértékelésekkel úgy alá kell támasztani, hogy nagy valószínûséggel igaznak bizonyuljanak, vagyis elegánsak legyenek.

A klímaválság tünetekben jelentkezik, ahogyan (a hívek számára) Isten is. Aki akar, az a tünetekből Isten létezésére következtethet. A különbség a klímaválság és Isten között az, hogy Isten hitbéli kérdés, a klímaváltozás ezzel szemben tudományosan igazolt tény. Ha valaki nem hisz a klímaváltozásban, az ignorálja a tényeket.

Az internet magában egy remek dolog. Csak az a baj, hogy amikor felteszünk egy kérdést a Google-nek, vagyis az algoritmusnak, akkor elárulunk valamit magunkról. Anélkül, hogy tudnánk, kik húznak hasznot az adatainkból.

Az összeesküvés-elméletek hívei a tényeket hazugságoknak nyilvánítják, és három csoportba sorolják az embereket: azokra, akik a hazugságokat terjesztik (és akár még gyíkemberek is lehetnek), azokra, akik beveszik a hazugságokat (szinte mindenki), és azokra, akik ismerik az igazságot (vagyis ők maguk). Az igazság ismerői mindent átlátnak. A megvilágosodás állapotában vannak. Minél tovább érvelünk velük szemben, annál nyilvánvalóbbá válik számukra, milyen finom szövésû a csalás hálója, amelybe a hozzánk hasonló balfékek teljesen belegabalyodtak.

Az összeesküvéselmélet-hívők bizalmatlansága nem annyira a tények ellen irányul, mint inkább azok ellen, akik a tényeket terjesztik. A gravitációtól vagy a gömb alakú Földtől elhatárolódni magában elég unalmas dolog. Az egésznek az a nagy vonzereje, hogy az ember egy közösség részévé válhat, és leleplezhet egy sötét hatalmi összeesküvést. Az összeesküvés-elméletek hívei az ellenfeleikből élnek. Csak az ellenük vívott harcban nyernek jelentőséget, csak akkor válnak senkikből valakikké. Ellenfelek nélkül nem lennének összeesküvés-elméletek.

A mûveltség a legfontosabb fegyver az igazságért folytatott küzdelemben.

Teljesen nem tudunk megváltozni. De javíthatunk a viselkedésünkön, ha megértjük, hogy miért vagyunk azok, akik vagyunk.

Akit nem ismernek fel, azt nem is lehet felelősségre vonni. Ezért nézhetett ki egy őskőkori barlang higiénikusabban, mint bármelyik illemhely az autópálya mellett.

Az internetnek megvannak a szép világos terei - és a névtelen fröcsögésáradatával a Facebook a végbélnyílása. Akit nem lehet látni, az hajlamosabb a rosszalkodásra: aki azt gondolja, hogy nem látják, az túrni kezdi az orrát.