Fredrik Backman

Vannak emberek, akik szeretik maguk eldönteni, mennyire akarnak boldogok lenni.

Akit nem ért az ember, azt el kell vennie feleségül, azután arra szánnia az egész életét, hogy megpróbálja megfejteni.

Mire megérkezik a hó, az ősz már elvégezte a munkát, elrendezte a leveleket, eltakarította a nyarat az emberek emlékeiből. A télnek annyi a dolga, hogy betoppan a hóval és a mínuszokkal, bezsebeli a dicséreteket, mint az a férfi, aki húsz percig állt a grillsütőnél, de még életében nem terített meg egy asztalt.

Addig kell szeretni egymást, amíg az ember már nem tud a másik nélkül élni.

Lelke mélyén majdnem minden ember ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: ügyes vagyok? Büszkévé teszek valakit? Hasznos tagja vagyok a társadalomnak? Jól végzem a munkám? Bőkezû és gondoskodó vagyok? Jó vagyok az ágyban? Akar valaki a barátom lenni? Jó szülő vagyok? Jó ember vagyok? Lelke mélyén mindenki jó akar lenni.

Az egyetlen, amit egy lelkész anyuka kért a családjától: tegyenek meg minden tőlük telhetőt. Ültessenek ma egy almafát, még ha holnap el is pusztul a világ.

Az igazság? Nincs olyan. Az univerzum határairól annyit tudunk, hogy nincs neki, Istenről pedig annyit, hogy semennyit.

Állandóan oda kell figyelni egymásra. De nem egyfolytában. Ha az ember egyfolytában odafigyel, van rá esély, hogy később nem tud megbocsátani.

Nem kell bebizonyítania semmit senkinek. Elég, úgy, ahogy van.

Amíg nevetünk, élünk.

Ha a fóbiák valóságosak vagy észszerûek lennének, nem hívnánk őket fóbiának.

Néhány ember elfogadja, hogy sosem fog megszabadulni a szorongástól, megtanulnak együtt élni vele.

Ha az ember egy idiótával él, gyakrabban nevet.

Az élet sokféleképpen alakulhat, de úgyis a lehető legrosszabbul fog.

Ha az embernek elfogynak a könnyei, ha nem tudja elhallgattatni a hangokat, amiket csak ő hall, ha sosem érzi magát normálisnak társaságban, akkor ostobaságokra vetemedhet.

Meglepően hosszú ideig képesek azt gondolni az emberek, hogy a szüleik borzasztóan okosak, iszonyatosan viccesek, és halhatatlanok. Talán ez valami biológiai funkció, hogy a gyerekek egy bizonyos korig feltétel nélkül és korlátlanul szeretnek minket, egyetlen okból kifolyólag: az övék vagyunk. Minden elismerésem a biológiának.

Valami különös oknál fogva azok az emberek rendelkeznek a legrangosabb diplomával, akik az íróasztalfiókban tárolják azt.

A legtöbb ember sajnos több együttérzést kap a kollégáitól és a főnökeitől, ha egy reggel törődötten érkezik a munkába, és azt mondja, "másnapos vagyok", mint ha bevallaná, hogy "szorongok".

Amire szükség van, az az, hogy legyen az ember életében valaki, akire annyira lehet számítani, hogy magától értetődőnek vesszük a létezését.

Manapság (...) mindenki filmezi, fotózza, dokumentálja az életét, mintha minden ember egy saját kis tévécsatorna volna.