Fredrik Backman

Mennyire lehet boldog az ember egyfolytában? Hogy van erre idő? Többnyire lefoglal minket, hogy túléljük a napot.

Rengeteg ostobaságot követünk el, ha szerelmesek vagyunk. Például megházasodunk.

Akit szeretünk, annak becenevet adunk, mert a szeretetnek szüksége van egy szóra, ami csak a miénk.

Talán neked is van gyereked, és akkor tudod, hogy az ember állandóan fél, hogy nem tud mindent, nem bír mindent, nem képes elvégezni mindent. Végül olyannyira megszokjuk a kudarc érzését, hogy akárhányszor nem okozunk csalódást a gyerekeinknek, titokban mi is meglepődünk. Talán van olyan gyerek, aki tud erről. Ezért néha apró, pici dolgokat tesznek a legváratlanabb pillanatokban, hogy új levegőt fújjanak a tüdőnkbe. Hogy éppen, éppen, éppen csak megmentsenek minket a fulladástól.

A hûtlenséghez elég annyi, hogy nem gondolnak rád egy pillanatig, de egy viszonyt meg kell tervezni.

Többnyire lefoglal minket, hogy túléljük a napot. Neked is biztos vannak ilyen napjaid. Azután, ha elég sok ilyen napon verekedtük át magunkat, visszanézünk a vállunk felett, és felfedezzük, hogy egyedül vagyunk, mert az az ember, akivel összeházasodtunk, valahol lemaradt útközben.

Mi, akik már nem vagyunk húszévesek, megegyezhetünk abban, hogy a húszévesek olyan gyakran tévednek, hogy a legtöbbjüknek csak huszonöt százalék esélye lenne eltalálni a választ egy kérdésre, ahol csak két válaszlehetőség van.

A felnőttség legrémesebb velejárója, hogy kénytelenek vagyunk belátni, abszolúte senki nem törődik velünk, mindent magunknak kell elintézni, egyedül kell kisakkoznunk, hogyan mûködik a világ.

Mennyivel egyszerûbb a saját szorongásainkat elfogadni, ha tudjuk, hogy más sem boldog!

Bizonyos téli hónapokban (...) az ég meg sem próbálkozik jó benyomást kelteni: reggel olyan színe van, mint a pocsolyába esett újságnak, az alkony pedig olyan ködöt hagy maga után, mintha valaki kísérteteket égetett volna.

Az egyik generációt azért szidták, mert nem tud megülni a fenekén, a másikat azért, mert sosem mozdul meg.

Nem védhetjük meg a gyerekeinket az élettől, mert az mindenkire lesújt.

Tudod, mi a legigazságtalanabb a szülőségben? Hogy mindig a legrosszabb pillanataink alapján ítélnek meg minket. Cselekedhetsz milliószor helyesen, de véts csak egyetlen hibát, és akkor örökre az a szülő maradsz, aki a mobilját nézte, amikor a gyerekét fejen találta egy hinta a játszótéren. (...) Senki sem megy pszichológushoz azért, hogy azokról az alkalmakról beszéljen, amikor nem találta fejen egy hinta gyerekkorában. A szülőket a hibáik határozzák meg.

Az idősebb férfiak ritkán tudják, mit kell mondaniuk a fiatalabbaknak, hogy kimutassák törődésüket.

Az ember a karrierje végén a dolgok értelmét keresi, az elején pedig a célját.

A legtöbb felnőtt embernek vannak sötét pillanatai, még az egészen boldognak tûnő emberek sem boldogok egyfolytában.

Előfordul, hogy olyan helyeken sérülsz meg, amelyeket még a röntgengép sem érzékel, és amelyeket még a szeretteidnek sem tudsz megmutatni. Lelkünk mélyén, az olyan emlékekben, amelyeket még saját magunk előtt is letagadunk.

Az lehet, hogy merő véletlenségből elmegy minden életkedvünk, de az ugrást, azt választani kell. Ahhoz fel kell mászni valami magasra, és egyet lépni kell előre.

Azokból a fiúkból lesznek rendőrök, akik nem néztek új álmok után. Amikor a kisfiúktól megkérdezik: "Mi leszel, ha nagy leszel?", mindannyiuknak van egy olyan időszaka, amikor azt válaszolják: "Rendőr!" De a legtöbben felnőnek, és jobb ötleteik támadnak.

Úgy teszünk, mintha jó szülők lennénk, holott valójában csak ételt és ruhát adunk a gyerekeinknek, és leszidjuk őket, ha az utcán talált rágót rágcsálnak. Voltak aranyhalaink, de elpusztultak, és mivel nem tudunk sokkal többet a gyerekekről, mint az aranyhalakról, ezért ennek a felelősségnek a tudata minden reggel megijeszt bennünket.