Friedrich Nietzsche

A mûvész semmiféle valóságot nem tud elviselni, félrenéz, visszapillant: legjobb meggyőződése, hogy minden dolog igazi értéke az az árnyékszerû maradvány, amelyet színből, formából, hangból, gondolatból nyer, hisz abban, hogy minél inkább finomít, légiesít, eszményít egy dolgot vagy egy embert, ezek annál értékesebbek lesznek: minél kevésbé reális valami, annál értékesebb. Ez platonizmus.

Valamely illúzió szétrombolásából még nem lesz igazság, legfeljebb tudatlanságunk fokozódik csupán, "üres terünk" tágul, "sivatagunk" területe gyarapszik.

Egyetlen győztes sem hisz a véletlenben.

Mi az eredetiség? Látni valamit, aminek még nincs neve, amit még nem lehet megnevezni, jóllehet mindenkinek egyformán a szeme előtt van.

Illúzió, hogy valamit megismertünk, ha ismerjük valamely esemény matematikai képletét: csupán megjelöltük, leírtuk: semmi egyéb!

A filozófusokkal kapcsolatos babona: összetévesztik őket a tudományos emberekkel.

A tudományosságot nem szabad tettetni ott, ahol még nem jött el a tudományosság ideje.

A filozófusok között semmi sem ritkább az intellektuális becsületességnél: ők talán ennek épp homlokegyenest az ellenkezőjét mondják - sőt talán még el is hiszik maguknak, amit mondanak. Ám egész mûvük azt hozza magával, hogy csak bizonyos igazságokat engednek meg; tudják, mit kell bizonyítaniuk; filozófusokként majdhogynem arról ismerik föl egymást, hogy ezen "igazságokkal" kapcsolatban egyetértenek.

A "tudomány szigorával" úgy áll a helyzet, akár a legeslegjobb társaság formaságaival és udvariasságával - vagyis elrémíti a beavatatlant. De aki megszokta, nem is tud máshol élni, csak ebben a világos, átlátszó, erős, erősen elektromos töltésû levegőben.

Az értelem a legtöbb embernél nehezen döcögő, sötét és csikorgó gép, amelyet elég nehéz mûködésbe hozni.

A gondolkodónak nincs szüksége tetszésnyilvánításra és tapsra, föltéve, ha önnönmagától megkapja ezt a tapsot: ez azonban nem nélkülözhető.

A szükségszerût nem elegendő elviselni, még kevésbé szabad eltitkolni - mindenféle idealizmus a szükségszerû meghazudtolása - , a szükségszerût szeretni kell.

Az a megállapítás, hogy elérkeztünk az igazsághoz és ezzel vége a tévedéseknek és a tudatlanságnak, minden idők lehető legnagyobb félrevezetése. Tegyük fel, hogy elhiszik: akkor a vizsgálódásra, a kutatásra, az előrelátásra, a kísérletezésre irányuló akarat megbénul: csak arcátlanul érvényesülhet, vagyis az igazságban való kételkedésként...

A szép érzelmek, az "emelkedett érzemények", fiziológiailag szólva, a narkotikumok közé tartoznak: a velük való visszaélésnek ugyanaz a következménye, mint egy másik ópiummal való visszaélésnek - az idegek legyöngülése.

A tévedés a legköltségesebb luxus, amelyet az ember megengedhet magának.

A hit iránti vágyat összekeverik az "igazság akarásával" (...). Ám a hitetlenség iránti vágyat ugyancsak összekeverték az "igazság akarásával" (- a hittől való megszabadulás igénye - ezer okból; igazságot kapni mindenféle "hívő" ellenében). Mi inspirálja a szkeptikusokat? A dogmatikusok gyûlölete.

"Meggyőződés", "hit", a vértanúság büszkesége - hátrányos állapotok a megismerés szempontjából.

Szabad vagy nem szabad az akarat? - Akarat nincs: ez az értelem leegyszerûsítő fogalma csupán.

A zenéhez képest minden szóval történő közlemény szégyentelen; a szó felhígít és elhülyít; a szó elszemélytelenít: közönségessé teszi a nem közönséges dolgokat.

A tehetséges ember tehetségének áldozata is: tehetsége vámpírként zsarnokoskodik rajta.