Friedrich Nietzsche

Az "Isten" túlságosan szélsőséges hipotézis.

Csak az egyes ember érzi felelősnek magát. A sokaságot azért találták ki, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyekhez az egyes embernek nincs bátorsága.

Ha a világnak célja volna, már biztosan elérte volna.

A személyiség hiánya mindenütt megbosszulja magát, egy legyengült, csenevész, kiégett, önmagát tagadó és újra meg újra megtagadó személyiség nem alkalmas már semmi jóra.

A logikánál (...) semmi sem demokratikusabb: nem ismer semmiféle személyes tekintélyt.

Ilyen az ember: egy hittételt ezerszer is megcáfolhatnak előtte, továbbra is "igaznak" fogadja el, ha valóban szüksége van rá.

A tudós Európában minden társadalmi osztályból és feltételből kinő, olyan palántaként, amelynek nincs szüksége specifikus földrészre, ezért tartozik, lényegileg és önkéntelenül is, a demokratikus gondolkodás képviselői közé.

A megélhetés még ma is - még átmeneti korunkban is, amikor már olyan kevés kényszerítő körülmény van - arra kényszerít majdnem minden európai férfit, hogy vállaljon föl egy bizonyos szerepet, ez az ő úgynevezett foglalkozása, némelyeknek megadatik a szabadság, amolyan látszatszabadság, hogy e szerepet ő maga választhatja, de a legtöbbjük a helyette választott szerepet kénytelen vállalni. Az eredmény meglehetősen különös: előrehaladottabb korban majdnem minden európai összetéveszti magát a szerepével, ők maguk lesznek saját "jó kis játékuk" áldozatai, ők maguk felejtik el, mennyi hangulat, véletlen és szeszély uralkodott rajtuk akkor, amikor "foglalkozásuk" eldőlt - és mennyi egyéb szerepet is játszhattak volna: de akkor már késő!

Ha egy férfi úgy szeret, mint egy nő, akkor rabszolga lesz belőle, de ha egy nő úgy szeret, mint egy nő, akkor tökéletes nő lesz.

Minden mûvész és "mûalkotó", anyai típusú ember így érez: az élet minden szakaszában, amelyeket egy-egy mû zár le, azt hiszik, hogy már magánál a célnál vannak, készen arra, hogy türelmesen nézzenek szembe a halállal, ezt érezvén: "megérettünk rá". Mindez nem a fáradtság jele, inkább egy bizonyos langy, őszi napsütés hatása, amelyet mindig hátrahagy alkotójában a mû maga és a mû megérlelődése.

A finom megvetés kitünteti ízlésünket, ez az előjogunk, mûvészetünk, sőt talán erényünk is, a legmodernebb emberek erénye a modernek között. A gyûlölet viszont egyenlősít, azonos szinten állítja szembe egymással az embereket, a gyûlöletben megbecsülés rejlik, végül pedig a gyûlöletben sok a félelem, nagy része félelemből áll.

"Minden igazság egyszerû." - Nem hazugság ez kétszeresen is?

Sok mindent nem akarok tudni. - A bölcsesség határt szab a megismerésnek is.

Az ember csupán Isten melléfogása volna? Vagy Isten csupán az ember melléfogása?

Minden finomabb stílus törvénye ebben gyökerezik: távolságot tart, distanciát teremt, megtiltja a "belépést", a megértést (...), míg igenis fölnyitja azok fülét, akiknek füle rokon a miénkkel.

Nincs képlet arra vonatkozóan, hogy egy szellemnek a növekedéshez mennyi táplálékra van szüksége; de ha ízlése a függetlenség felé vezérli őt, a gyors jövés-menésre, a vándorlásra, talán a kalandra is ösztönzi, amelyekre csak a legéberebb szellemek alkalmasak, akkor inkább szabadon él és sovány koszton, mint függőségben és teli gyomorral. A jó táncos nem akar elpocakosodni, ezért életerőt és nagyfokú rugalmasságot vár a táplálkozástól és nem tudom, hogy egy filozófus kívánhatna-e egyebet annál, hogy jó táncos legyen. A tánc az ideálja, mûvészete, áhítata és végső soron egyedüli "istentisztelete".

Nem bízom egyetlen rendszeralkotóban sem, kerülöm őket. A rendszerhez való ragaszkodás a becsületesség hiányára utal.

Eredeti vagy? vagy csupán színjátszó? Képviselsz valamit? vagy te magad vagy, amit képviselsz?

Naivitás egyáltalán azt mondani, hogy "ilyen és ilyen legyen az ember!". A valóság elragadóan sokféle típust, a formák játékának és változékonyságának tékozló gazdagságát tárja elénk: és erre egy nyomorúságos, lebzselő moralista azt mondja: "nem! legyen más az ember"? ... Ráadásul még azt is tudja ez az éhenkórász szélhámos, hogy milyen legyen; önmagát festi a falra, és így szól: "ecce homo!".

Az egyén tetőtől talpig egy darab fátum, egy törvény, még inkább szükségszerûség minden leendő s eljövendő számára. Azt mondani neki "változz meg", annyit jelent, hogy azt követeljük, változzon meg minden, ráadásul hátrafelé...