Gábor Andor

Ha nékem százezer forintom lenne, Jaj istenem, az eszem is elmenne. Átölelném a mennyet és a földet, És hozatnék egy kis adag pörköltet, Egy percig se gyötörne téli bánat: Befûttetném a hónapos szobámat. Hallgatnám, mit az angyalok zenélnek: S a pénz akkor köllene a fenének.

A rendőr egy kétlábú emlős, Hossza százhatvan centiméter, Alulról csizmában végződik, Felülről úgy hijják, hogy Péter. A két mellső végtag között van Ránőve egy kis tábla rézből, Ha nem bántod, oly szelíd állat, Hogy szalutál s eszik a kézből.

Már életünk, ha hosszú is: rövid. Delén vagyunk, vagy túlvagyunk delén. Van gyertya, mely nem éghet már tövig, Mert elfujják, váratlanul, felén.

Köröskörül piszkos pokol, Amerre jársz, jajszó kisér; Az ember fáj és fuldokol... És mégis, mégis, mégis él!

Mit elvégezhetnél magad, Fiadra örökül ne hadd!

A szájam széle cserepes, A szél majd` fölrepeszti. Oly egyszerû, oly egyszerû: A szomjúság epeszti!

Az égen bármi gyászos felleg ül: A végén Sugár siklik ki vak felhők mögül!

Emlékeid, ha változol, Változnak benned és veled. Mi volt: egyszerre nincs sehol; Az élet mindent elfeled.

Vonulnak csendes tüntetők, A karjukon vörös szalag; Az ajkukon fél nótaszó, Mellettük rendező halad.

A múló élet nem tiéd, Sosem néz többé vissza rád. A pillanatok örömét öleld a dal karjával át.

A nejem az egy drága fény-nő, Egy élő és szép költemény ő. A cukrom és az eleségem. Tessék! Ez a feleségem.

Mielőtt még elfogná a szender, Kell, hogy valamit olvasson az ember.

Míg a vőlegénye voltam, Úgy szerettem, majd megettem, S most mikor már nőül vettem, Sajnálom, hogy meg nem tettem.

Se új, se régi év nem huny s nem ébredez: a szám csak puszta név, mely semmit sem nevez.

Intést kaptál, szólt a naptár, világ készül karácsonyra, (...) Mindenféle szépre, jóra, érzelmesre, meghatóra, Minden múltat elfeledve, ünneplőre kong az óra, S embert isten megsegíti; ő is készül, látható: Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó.

A gondok, úgy-e, tovatûnnek? S oly szép a gyertya lángja, nemde? Oly szívzsongító ez az ünnep, A gondok, úgy-e, tovatûnnek, És minden érzés, lanyha, szende, Mert jó Karácsonyt ülni, nemde?

Ha csak szenvedsz sután, világod szürke lé, időt az szül csupán, ha mégy a cél felé.

A díszem és a nyereségem. Tessék! Ez a feleségem. De amikor hazamegyünk, Hogy otthon parizert együnk, Leteszi finom lepelét, Leteszi büszke kebelét, Leteszi édes sóhaját, Leteszi lágy omló baját, Leteszi a magas cipőt, Leteszi a kerek csípőt, Leteszi piros ajakát, Leteszi karcsú derekát, Leteszi arca telijét, Leteszi kis grübelijét, Leteszi hölgyi jogait, Leteszi összes fogait, Leteszi lelke reteszit, És leteszi a leteszit.

Úgy élek, hogy alig élek, Mert a betegségtől félek, haj. Ó nagy egek, ó kis egek Nincs szó rá, hogy hogy` rettegek, haj. Szemem szikráz, fogam vacog, Bacillusos minden vacok, Jaj, jaj, jaj.

Ne mondd, hogy együgyû dalom! Az életet magasztalom, És együgyû az élet is, Ha komplikáltnak véled is.