Gary Chapman

A sírás és a zokogás teljesen egészséges és normális reakció a fájdalom és a harag érzésére. Testünk azonban csak egy bizonyos ideig tudja elviselni a heves fájdalmakat, nem zokoghatunk állandóan, időnként nyugalomra van szükségünk.

Minden bosszúszomjas cselekedet kudarcra van ítélve. A bosszúállás csak azt eredményezi, hogy a másik fél kevésbé érzi magát bûnösnek, és feltámad benne a vágy, hogy válaszoljon a kihívásokra. Semmiképpen nem visznek közelebb a megoldáshoz, hanem még több bajt zúdítanak a nyakunkba.

Lehet, hogy a környezetünket nem irányíthatjuk, de mi határozzuk meg, hogyan gondolkodunk róla.

A mások általi kihasználás vagy manipulálás megengedése nem azonos a szeretettel. Inkább elárulása annak a személynek, akinek ezt megengedjük.

A pesszimista és optimista emberek gyakran vonzzák egymást. Az optimista szerint a pohár félig tele van, a pesszimista szerint viszont félig üres. Az optimista a lehetőségeket, a pesszimista a problémákat veszi észre. Mindannyiunkra jellemző, hogy milyen a beállítottságunk, ám ennek gyakran nem vagyunk tudatában.

A vallásos hithez általában erős érzelmek és mélyen gyökerező meggyőződések kötődnek. Az ateisták is kitartóan ragaszkodnak nézeteikhez, amelyek a vallásos hithez hasonlóan meghatározzák az élethez való hozzáállásukat. Bár tagadják Isten létét, meggyőződésük a vallásos hithez hasonlóan szerepet játszik az életükben. És mivel a vallásos meggyőződés kihat az élet valamennyi területére, rendkívül fontos, hogy felmérjük, spirituálisan összeillünk-e partnerünkkel, mielőtt a házasság mellett döntenénk.

Nagyfokú éretlenségre vallana, ha csupán azért kötnénk egymással házasságot, mert szerelmesek vagyunk, és figyelmen kívül hagynánk a köztünk lévő spirituális különbségek jelentőségét.

Sokan úgy nőnek fel, hogy sohasem vizsgálták meg saját hitrendszerüket. Buddhistának, hindunak, vagy éppen kereszténynek vallják magukat, pusztán azért, mert buddhista, hindu, vagy keresztény családban nevelkedtek - azaz kulturálisan buddhisták, hinduk, vagy keresztények. Õk maguk nem gondolták át az adott vallás alapvető tanításait. Mivel nem magunk választjuk meg a családot, amelybe születünk, a vallási környezetünket sem mi választjuk meg. Felnőttként azonban felelősek vagyunk azért, hogy számot vessünk életünk valamennyi területével.

Bármilyen sok fájdalmat okozhat is egy jegyesség felbontása, közel sem olyan fájdalmas, mint néhány évvel később egy válás.

A házasság célja, hogy egységet alkossunk. "Jóban, rosszban" együtt kívánjuk leélni az életünket. Ez azt is jelenti, hogy megosztjuk a jövedelmünket, és együtt határozzuk meg, hogyan kívánjuk felhasználni a pénzünket. Természetesen az adósságaink is közösek lesznek, és mindketten felelősek leszünk azért, hogy visszafizessük őket, ahogyan a megtakarításaink is közösek. Ha nem állunk készen a közös kasszára, akkor nem állunk készen a házasságra.

A megbocsátás (...) nem állítja helyre automatikusan a kapcsolatot, de megnyitja előtte a lehetőséget.

A megbocsátás nem érzés, hanem döntés kérdése.

A bántó szavak és cselekedetek érzelmi gátakat emelnek a házastársak közé, amelyek nem tûnnek el az idő múlásával. Csak bocsánatkéréssel és megbocsátással lehet lebontani őket.

Ha megtanuljuk elfogadni egymás nézeteit, és közösen keresünk megoldást a problémákra, akkor nem ellenfélként, hanem szövetségesként tekintünk egymásra, és képesek leszünk kezelni a házasságban óhatatlanul felmerülő nézeteltéréseket.

Gyakran rossz szájízzel gondolunk a kompromisszumokra, mert úgy véljük, hogy nem helyes engednünk az értékrendünkből és a meggyőződésünkből. Pedig a házasságban nem csupán szükséges, hanem egyenesen elengedhetetlen a kompromisszumkészség. Ez segít abban, hogy képesek legyünk mindkettőnk számára elfogadható megoldást találni.

Mindannyian hajlunk arra a feltételezésre, hogy a mi gondolataink a leghelytállóbbak. Arról azonban gyakorta megfeledkezünk, hogy házastársunk is éppen így vélekedik a saját gondolatairól.

Akár jó, akár rossz tulajdonságokról legyen szó, sokkal jobban hasonlítunk a szüleinkre, mint gondolnánk.

A szerelem az érzelmi megszállottság állapota, de be kell látnunk, hogy az érzelmek változnak, és a megszállottság sem tart örökké. A kutatások szerint a szerelmi rögeszme átlagosan két évig tart. Némelyeknél valamivel hosszabb, másoknál rövidebb ideig - az átlag azonban két év. Amikor aztán leszállunk az érzelmi magaslatról, az életnek azok a vonatkozásai, amelyeket euforikus állapotunkban figyelmen kívül hagytunk, visszanyerik jelentőségüket. Egyre nyilvánvalóbbá válik különbözőségünk, és azon kapjuk magunkat, hogy veszekszünk azzal az emberrel, akit korábban tökéletesnek hittünk.

Gyakran elsiklunk a tény felett, hogy intellektuális, társas vagy lelki szempontból fényévnyi távolság választ el minket egymástól. Ellentétesek a céljaink és az értékrendünk, de nincs mit tenni, szerelmesek vagyunk. A szerelemnek ebből a felfogásából fakad az a tragikus jelenség, hogy a párok alig egyévi házasság után a házassági tanácsadó karosszékében ülve kijelentik, hogy már nem szeretik egymást, és készen állnak a válásra, hiszen nincs az az épeszû ember, aki azt várná tőlük, hogy együtt maradjanak, ha elmúlt a nagy érzés.

A házasságkötés az egyik legnagyobb horderejû döntés, amelyet életünk során hozunk. Sokan mégis úgy vetik bele magukat a házasságba, hogy szinte egyáltalán nem tájékozódnak azzal kapcsolatban, hogy mi teheti sikeressé az együttélést. A párok nagy része sokkal nagyobb figyelmet szentel az esküvő előkészületeinek, mint az utána következő éveknek, pedig az esküvő csupán néhány óráig tart, a házasság viszont - reményeink szerint - életünk végéig.