George Sand

Az első szerelem félénk gyermetegségével képes lerombolni a legeszélyesb előrelátás számitásait.

Hogy a nők szeressék az embert, szeretni kell őket is szenvedélyesen.

A szerelem, a hit, a kölcsönös tisztelet, ha mindez nincs meg a házasságban, ugy nem egyéb az, mint rabszolgaság, gyalázat és kétségbeesés.

Az elme kutat, de a szív az, ami megtalál.

A rágalom mindig talál fület, amely befogadja, meg nyelvet, amely továbbadja.

A nők haragja tovább tart a bánatuknál.

Akiben van bátorság magába zárni a fájdalmát, jobban felvérteződik ellene, mint aki panaszkodik.

Nagyon kellemes, ha egy szép lány szeret, de rájössz majd, hogy a csúnya lány barátsága meg hasznos, mert a csúnyák önzetlenek, és nem ismerik sem a haragot, sem a gyûlölködést.

Nincs csúnya hely azok számára, akik felismerik Isten teremtményeiben a jót és szépet.

Kétségbeesésünk, amikor elvesztünk egy szeretett lényt, gyakran titkolt ön-szeretetünkből fakad, meg gyávaságból, hogy most oly feladatokkal kell szembenézni, amelyet az ő távozása okozott. E fájdalom egy része jogos, a másik nem, és küzdeni is kell ellene, bármily természetes legyen.

A leghitetlenebb szofisták is inkább Isten létét tagadják, mint azt, hogy ő minden tökéletesség, minden tudás és minden szeretet eszménye és megvalósulása. Márpedig hogy adhatna a tökéletesség életet a rossznak, a tudás a hazugságnak, a szeretet a gyûlöletnek és romlottságnak? Az ördög léte csupán mese az emberiség gyermekkorából, abból az időből, amikor a természet világának rontása és csapásai láttára a föld félénk gyermekei azt hitték, hogy két isten van, két teremtő és mindenható szellem, az egyik minden jónak, a másik minden gonosznak forrása; két szinte egyenrangú elv, hiszen Iblisz uralmának számtalan évszázadokig kell tartania, és csak az egek magasságában vívott rettenetes harcok vetnek neki véget.

Az egyenlőség szent, ez az emberek atyjának akarata, az emberek kötelessége pedig, hogy igyekezzenek megvalósítani egymás közt. Amikor a népek még komolyan ragaszkodtak hitük szertartásaihoz, az úrvacsora volt az egyenlőség egyetlen formája, amelyet a társadalmi törvények lehetővé tettek. A szegények és a gyengék vigaszt és a vallás ígéretét találták benne, ami megsegítette őket, hogy nehéz napjaikat elviseljék, és jobb jövőt reméljenek utódaiknak.

Örök értéket az emberiség a Teremtő lényéből merített.

A zene a legtitokzatosabb és legemelkedettebb dolgokat is elmondja, amit a lélek érez és megálmodik. Az eszmék és érzések magasabb rendjét fejezi ki, mint az emberi szó. A végtelent tárja fel.

A női hiúság sosem bocsát meg.

Mindnyájunkban ott dereng az igaz és jelenlevő élet emléke, valahányszor egy kínos álom a képzelet és őrjöngés világába vet minket. Küszködünk az éjszaka agyrémei és rettenetei ellen, s közben érezzük, csak lidércnyomás az egész, és erőlködünk, hogy felébredjünk; de mintha egy ellenséges hatalom ragadna meg újra és újra, hogy visszalökjön a borzalmas tehetetlenségbe, ahol egyre gyászosabb képek, egyre gyötrőbb fájdalmak ostromolnak és kínoznak.

A szerelem a leggyengébb lénynek is erőt ád.

Isten nem akarja, hogy az ember megtagadja a való élet érzéseit és tudatát, és túlságosan gyakran egy eszményi világ bizonytalan szemléletébe emelkedjék. Az effajta mámort a gőg és a tétlenség büntetéseként, őrület és dührohamok követik.

Nem a kicsapongás féktelensége, hanem az együttélés egyszerû öröme kapcsol legszorosabban a nőkhöz.

A halál elsuhan majd közöttünk, de csak látszólag választ el bennünket, hogy aztán az örökkévalóságban egyesítsen.