Guillaume Apollinaire

Szemed csillogó mély tükrén Forró szívem vergődik szegény Megbolondít engem egészen Ez a fény.

Hajnal óta rád gondolok Te kit szeretek eszemvesztve Szeretlek míg a nap ragyog És imádlak ha jő az este.

Milyen lassú az élet S milyen erőszakosak a remények.

Végül is unod e régi világot csupa rom.

- Gyertek el a peremig! - Nem merünk. Félünk. - Gyertek el a peremig! - Nem merünk. Leesünk. - Gyertek el a peremig!

Vannak emberek mint a dombok Emberek közül felmagaslók Látják a távoli jövőt Tisztábban mintha a jelen Volna ott vagy az ami elmúlt.

Minden istenség a maga képére teremt: a festő is. Csak a fényképészek készítenek reprodukciókat a természetről.

Jöjj el éj az óra verjen Száll az idő itthagy engem.

Letéptem ezt a hangaszálat Már tudhatod az ősz halott E földön többé sohse látlak.

A testnek rendeltetése a gyönyörûség de a szerelem nem övé S most már hiába is akarnám megtartani szellemed Szökik szökik tőlem mindenfelé mint egy felriasztott kígyófészek S gyönyörû karjaid a messzi horizonton mint hajnal-színû kígyók búcsúra tekeregnek S én itt maradok zavartan döbbenten itt maradok belefáradva ebbe a szerelembe melyet lenézel Úgy szégyellem ezt a szerelmet melyet te annyira megvetsz.

Egyetlen ölelés kapcsában összeforrtan Lehetünk sorssal és halállal dacolók Estének hívhatjuk a reggelt kihivóan Míg fogunk vacogó rémülettől vacog.

Mikor elutazol, egy szót se szólok én, De a szép nyár után, ha jön az ősz mogorván, És nem leszel velem, ó selypítő Madonnám, Ott sírok, mint az eb majd ajtód küszöbén. Mikor elutazol, egy szót se szólok én.

Átkos a szerelem mindazért, amit ad.

Szerelmünk, te szép remekmû, kedvesem, Örök díszére lesz a földnek és az égnek, Ó én mûvem, aki istenem vagy nekem!

Drága szerelmem, ó mûvem, akit szeretlek, Én gyújtottam örök tûzre tekinteted, Szeretlek, ahogy egy szép mûvet szeretek, Egy nemes szobrot, egy mágikus röptü verset.

Úgy szorítottalak a szívemre, mint egy galambot, melyet egy kislány megfojt akaratlanul.

Odaadom a reménynek szememet e két drágakövet Odaadom a reménynek kezemet e győzelmi pálmát Odaadom a reménynek lábamat e diadal-kocsit Odaadom a reménynek számat e csókot Odaadom a reménynek orromat melyet elbájolnak május derekának virágai Odaadom a reménynek szivemet fogadalmi képül Odaadom a reménynek mind a jövendőt amely úgy reszket mint erdő mélyén egy távoli kicsike fény.

Letéptem ezt a hangaszálat Már tudhatod az ősz halott E földön többé sohse látlak.