Hartay Csaba

Ha nem szarik a paraszt, nem eszik az úr, ez mindig is így volt. Megnyomorítják a gazdákat.

A költő hajlamos az őszi kesergésre, így van ez rendjén, évente lehet hisztizni, hogy elmúlt a nyár. Egyébként meg nem múlt el, a szeptembert simán hozzá lehet csapni a nyárhoz, évek óta egyenrangú partnere az augusztusnak.

Az élet útja rögös, a mezőgazdaságé még inkább.

Ha egy ház lakatlanná válik, rögtön beindul a romlás. Ahogy kiköltöznek belőle, már nincs, aki visszaszegeljen egy lécet, megigazítson egy elmozdult cserepet.

Traktor, te nagy dög, te elefánt. Te gázolajzabáló bunkó, böhöm böszmeség. Útelfoglaló, forgalomlassító. Hány káromkodást vagy képes elviselni magad mögött? Ahogy torlódnak lassúságod farvizén ugrásra kész autók, de nem tudnak kitörni, mert kanyarban tökölsz előttük harminccal, negyvennel. Traktor, de szeretlek, hogy rohadnál meg, amikor kikanyarodsz elém a főútra.

Nyáron is szar korán kelni. Hiába világít a nap, ne világítson, hova világít? Minek? De nem annyira kiakasztóan fájdalmas, mint a legnagyobb, legsötétebb, legkilátástalanabb télben ébredni. Kint fagy, kimész a kocsidhoz, beindítod, visszamész a házba a kávédhoz, hallgatózol, ketyeg-e a motor, mintha ketyegne, de csak az agyadban zakatol a nemrég megszakított álom.

Mondják, hogy egy felnőtt embernek elég 5-6 óra alvás. Kinek? Hozzanak már ide egy friss felnőttet, aki éjjel tizenegytől hajnal négyig kialussza magát. Nekem délután négyig sikerülne. Hol van az a felnőtt?

Mondd, szereted az állatokat? Ilyen címû könyvet hozott nekem haza apám, gyermekkoromban, tízéves se lehettem. Az állatokat szerettem. Kiskutyák a tanyán, ahogy óvatosan harapdálnak apró fogaikkal. Macskák. Mind a kedvenceim, minden tulajdonságukért. (...) De a tehénszag nem volt finom. Szúrós, testes szag volt. Most is az. Nem szeretem a teheneket. Nagy, mozdíthatatlan, puha kövek. Rönkök. Szuszogó tömbök.

A tehenek nem boldogok, én sem vagyok boldog, ha tehenet látok.

Igenis nyugalmat sugároznak a tehenek. Ha este, almozás után belépsz az istállóba, a fejésről visszaérkezett jószágok lustán hevernek, az maga a nyugalom. Szénaszag. Elnyomja a trágya szúrós ammóniumbûzét. Nincs is bûz. Ez a biológia szaga, az állati élet fûszerei.

Kikapcsolok seprés közben. Nem arra gondolok, amire nem szeretnék. Egy ilyen munkával az agy szinkronban dolgozik veled.

Apádnak is az a rohadt cigaretta. De hát honnan tudhatta volna? Hogy melyik legyen az utolsó szál? Te tudnád? Mert az nem úgy megy, hogy ezt még elszívom, de a következő, az már a méreg. Mind az.

Az a lényeg, hogy nem az a lényeg, hogy az ember mindig megkeresse a rosszat, hanem a jót meglátni. Jól van az.

Jobb munkahely nincs, csak másik.

Bekebelez a mezőgazdaság, mint a kisgömböc, lehet kapálózni, sopánkodni, de ennyi, felemészt az agrárium. Nincs ünnep, nincs hétvége, nincs szabad délután.

Gyér a búza? Nem akar megnőni? Mi lesz így? Katasztrófa. De boldogok vagyunk, mert itt a természet, itt, testközelben, itt vannak velünk a növények, az állatok, összefonódtunk velük a bőven kitolt nyugdíjig, s talán még sokkal tovább egy megbonthatatlan házasságban. Ásó, kapa, trágyavilla, nagyharang.

Forgasd csak magad ugyanazon a problémán, dühöngj és káromkodj. Fásulj be negyvenéves korodra. Ez vár rád. Nézz körül. Nézz rájuk. Ez leszel te hamarosan, csak szarabb állapotban. Nézz bele a nálad jóval idősebb mezőgazdászok szemébe. Mit látsz? Semmit. Karikákat. Kialvatlanságot. Nincs üzenet. Mindössze annyi, hogy robognak melletted az évek, és a végén egy lestrapált, itthon piáló, kávényelő automata leszel.

Bedarál az agrárium, hiába ellenkezel. Kár a gőzért. Higgadj le, és számolgasd a teheneket. Az majd megnyugtat.

Most a legjobb. Mindig a most a legjobb. A mostban nincs időrezgés, minden megnyugszik.

Az év nem egész. Az életem sem egységnyi. De nem szeretném elfogadni. Darabokban, fejezetekben, versszakokban szólalok meg.