Hartay Csaba

Az idő nem hit kérdése. Az idő feledés kérdése. Hogy nem veszed észre, ahogy a távolban, a háttérben elszöknek előled az egyforma napok. Amikor valami mással törődsz, amikor valamit alkotsz, amikor belefeledkezel abba, hogy létezel, és nem magaddal törődsz.

Állj fél lábon két óráig, vagy játssz valami olyat, amiben kedvedet leled, ami boldoggá tesz. Az ácsorgás fél napig tart majd, a játék tíz percig. Az idő viszonylagos, egy évszám, egy dátum pedig kopjafa az idősíktemetőben.

Egy cellában mindenhol te magad vagy. Te magad vetülsz a falakra, az ágyra, a plafonra, te vagy a tér és a moccanatlan idő.

Nekem nem kell a szabadság. Rájöttem, hogy ez is csak kreálmány. A börtönőreink nagyszülei találták ki a magunkfajta csellengőknek, hogy legyen mi után áhítoznunk. Én nem akarom a szabadságot, nekem valami saját állapot kellene, amit nem a tanárok vagy a szüleink jelölnek ki, hogy addig kell menetelnünk, amíg azt el nem érjük. És utána mi lesz, ha létezik is ez a szabadság? Akkor mire fogunk vágyni, akkor mi a következő lépés, következő szoba, terem, következő cella? Ha van is szabadság, akkor onnan hová?

A szabadságban több a szabály, mint a börtönben.

A közöny is bûn. Nem kell ahhoz gyilkolászni, hogy szarul érezd magad.

A pénteket a tévébemondók és a főnökök találták ki nekünk, hogy legyen valami instant örömünk, ami pár órán belül elmúlik, hétfővé változik. Mintha eleve ronda nőt vennék feleségül, nekem már a hétfő is megfelel, vagyis mindegy. Nincs értelme rajongani sem a péntekért, sem a szabadságért, sem az otthon nyugalmáért. Minden átverés, minden alján keserû, fekete tealevelek vannak, amit egyszer élveztél, az neked fog támadni, megesz. Ha túl őszinte vagy valakivel, át fog verni, elveszi mindenedet, átszúrja egy kötőtûvel a lelkedet is, mert láthatóvá tetted neki, nincs jutalom, nincs megérdemelt hátradőlés, soha ne dőljetek hátra elégedetten, mert akkor fog kitörni a szék támlája, és akkor megint a padlóra kerültök seperc alatt.

Ahogy bekerülnek az elmúló évek a zoknis fiókba, akkor jöttök majd rá, hogy negyven felett az alsógatyás szekrényben kell otthon érezni magatokat, eljön a nagy nyugalom, a bepállott semmi időszaka.

Tudjátok, hogy van ez, a szúnyogok és a legyek fennakadnak a törvény hálóján, a darazsak meg átszakítják.

Mindig annyi idősnek jó lenni, ahány évesek éppen vagyunk.

Szoktam a halálra is gondolni, hogy hátha nem olyan nagy dolog. Talán ezen is túl kell esni, mint az úttörőavatáson vagy az érettségin. Te még nem haltál meg? Ó, régi szép idők. Nyugi, nem ügy. Arra figyelj, hogy ne nagyon dobáld magad haldoklás közben, mert kiröhögnek, hogy mit hisztizel.

Aki a szabadságért harcol, rájön, hogy nem létezik.

Él egy másik idő is, nem csak az, amiben mi játszunk. Olyan lehet ez, mint amikor egyszerre több focimeccs is zajlik a világon. Melyik eredmény az igazi? Ki a legjobb játékos? Hány labda van összesen?

Inni megnyugvás, a visszatérés az italhoz egyfajta hûség, kapcsolat, becsületbeli ügy. Mert az alkohol megbízható, az üveg ital mindig ott lesz, ahol hagytad előző este, és ha nem voltál túl mohó, maradt benne reggelre is.

Megkapni, kortyonként lenyelni a napi adagot: kielégülés. De ha csökken a véralkoholszint, akkor a legfeketébb gyászt kezdi el vetíteni az agyad.

A háború ilyen. Alaktalan, nem akar véget érni, nincsenek határai, nincs eleje és vége, nincs háborún túli béke, mintha csak a háború lenne, mindent betölt, mindenhová beszivárog, mintha mindig is háborúban éltem volna.

A legnagyobb világhatalom területe is lehet börtön.

Ha van egy légy a levesedben, ugyanúgy nem eszed meg, mintha ötven vagy száz légy lenne benne.

A bûneinknek nincs mérőedénye, ezt nem lehet mérlegen kimutatni.

A háborúnak egyetlen célja van: a béke.