Háy János

Az elmúlt másfél év történéseinek, ha csak egy-egy részletét nézzük, a világ lezárása, a vírus eredete körüli maszatolás, az online-élet, a távolságtartás, egy-egy részlet is félelmetes, és akkor még ott van, hogy gőzünk sem volt, mekkora a baj, és kit miképpen fog érinteni. Azt gyanítom, hogy mindezek ellenére a világ nem sokat fog változni, ahogyan az ember sem fog visszatalálni az alázathoz. Ha elmúlik a baj, minden a megszokott kerékvágásba csúszik vissza. Persze azért titkon bízom benne, hogy az emberek sok mindent végiggondoltak, és több elevenséggel, érzelemmel és megbecsüléssel élik majd a napjaikat.

Az irodalmi mû mindig fikció, és nem a valóságos történések mérlegén kell jól szerepelnie, hanem a belső rendszere alapján. Ha jól van megírva valami, akkor annak rám is úgy kell hatnia, mint az olvasóra, meg kell szólítania a saját belső valóságomat.

Az irodalmi fikciónak abban a játszmában kell részt vennie, hogy amikor olvasod, olyan élményt adjon, olyan közeli legyen hozzád a benne való történés, mintha te lennél.

Minden mûnek van valami reáliaalapja. Arra épül a történet, és onnét dobbantva akar mély létproblémákat feltárni. A valóságalapot egy mû sem nélkülözheti, nem ugorhatunk át a transzcendenciába, a világ csak sejtett, ám a mûvészet által mindig érintett részébe úgy, hogy nem a valóság talajáról dobbantunk.

Senkit nem érdekel egy regényen belül az író véleménye, mert az megint olyan, hogy a regény kontextusából kiszól. Arról nem is beszélve, hogy a véleményezés eleve szemben áll az esztétikummal, mert rögvest értékmezőre viszi ki a szereplőket, olyan térbe, ahol be vannak árazva, holott az író nem árazhat be egy sorsot, csak képviselhet, ezt a feladatot, mármint a beárazást, meghagyja az olvasónak.

A pártállás, a törzsi hovatartozás annyira áthatja a társadalmat, hogy semmiről nem lehet értelmes vitát folytatni, hisz egymástól elkülönülő valóságok épültek ki, és már nem túl magas pozícióhoz is megvizsgálják a politikai pedigrédet, ahelyett, hogy a szakmai rátermettséget néznék.

A mûalkotás sikere az, hogy létrejött és autentikusan meg tudja ragadni a világot, a népszerûsége ebből a szempontból másodlagos kérdés.

A népszerûség (...) lehet jellemileg romboló erejû is, beerősítheti a minden alkotóban megbújó nárcisztikus magot, aminek következménye lehet a pöffeszkedés, amikor nem a világtól vagyunk elragadtatottak, hanem önmagunktól.

El kell fogadni azt, amit az élet hoz, nem lehet olyan, hogy válogatunk.

Egyedül rossznak lenni (...) nehéz, akik ketten vannak, azoknak csak könnyebb, mindent jobb többen csinálni, még rossznak lenni is jobb.

Az embernek nem jár semmi, minden ajándék, amit kap az élettől.

Senki nem bírja ki, hogy egy életen keresztül olyannal éljen, akit nem szeret, meg olyannal, aki őt nem szereti.

Mindenki azt a sorsot akarja olvasni, amit él, és ahhoz a sorshoz akar valamit hozzászedni abból, amit olvas.

Az idő elég nagy úr, sőt azt mondom, a legnagyobb úr, és állati szemét, úgyhogy ledarál mindenkit.

A sors kegyes volt velem, mert nincsenek olyan betegségeim vagy olyan gondjaim, ami a testemet állítaná a központba minden reggel.

Ha valami nagy csapás ér, (...) akkor az idő, ha nem is begyógyít, mert nem kell semmit se begyógyítani, de segít, hogy azzal a dologgal együtt tudj élni.

Egy történettel - akár a saját történeted, akár máshonnét szeded össze - akkor tudsz bánni, amikor van egy erős érzelmi viszonyod hozzá, de van egy képességed rá, hogy tárgyszerûen nézz rá.

Az irodalmi mû nem tükröződése a valóságnak, hanem egy teremtett világ, ami persze az én tapasztalataim által épül meg, ha én írom.

Amikor elkezdődik a nemzeti tőkével való ideológiai zsonglőrködés, az egy hamis játék, mert mindenfajta tőke pusztán csak a gyarapodásában érdekelt, és abban a pillanatban, hogy ez a gyarapodás nem mûködik, a tőke kiszáll az ügyletből.

A szocializmusból szemlélve - ami egy diktatúra volt - a demokrácia egy olyan vágyott álomkép volt, amiről azt gondolhatta az ember, hogy ha bekövetkezik, automatikusan boldogabb lesz mindenki, de hát nem így van, mert a demokrácia is egy államforma, és abban is az államnak egy célja van, hogy az állampolgárok grabancán rajta tartsa a kezét.