Háy János

Az istenes versek rendkívül unalmasak, hiszen nem lehet bővíteni a tartalmat, melyben egy rettegő ember előnyökért kuncsorog valakinél. Szóval, mikor ez az isten kémiai okokból nem segít, na, akkor van a végén az ócsárlás, hogy nem is vagy és nem is leszel és soha nem is voltál.

Istenes verset nem csak öregkorban lehet írni, amikor beszartunk, hogy milyen jövő vár ránk, mondjuk úgy, nemjövő, amikor rettegünk, hogy szétszerelnek darabjainkra, és az utolsó alkatrész kivételekor végleg megáll a rendszer, és a félelemtől vezérelve egy istennel szeretnénk magunknak biztosítani a túlvilágot, amiben eddig persze még véletlenül sem hittünk.

A világ is ilyen, statikus, meg szimmetrikus, meg rendszere van, s a vers tulajdonképpen ennek a tükrözése.

Az istenes vers főszereplője mindig a vers főszereplője, és még véletlenül sem az isten. Az istenes vers főszereplője szenved, gyötrődik, észreveszi reggel az erkölcsi törvényt magában, este meg a csillagos eget maga fölött. Az istenes vers mellékszereplője az isten, akinek kötelessége szolgálni a szenvedőt, hiszen ő csak legfeljebb azért szenved, mármint az isten, mert ez az ember éjjel bûnöket követett el, de most már megígéri, hogy ilyet a jövőben nem tesz, szóval innéttől az istennek minden oké.

Az istenes vers legfőbb lényege, hogy az istent csalafinta módon vagy együttérzést keltve benne rávegyük valamire. Például hogy mentse meg a bûnös lelkünket, közben beígérjük, hogy soha többet ilyet nem teszünk, mert azt hisszük, az isten nem emlékszik arra, hogy pár napja ugyanezt ígértük neki. Aztán kicsit arrébb, ha már ez a megmentés kifullad, rátérünk arra, hogy ne csak mentsen meg, hanem segítsen is nekünk. Mondjuk, nem merjük elárulni, hogy miben, hogy legyen több pénzünk, jobb nőnk és autónk, hanem csak olyan általánosságokat mondunk, hogy béküljön meg a szívünk azzal, ami van, segíts, hogy ne kövessek el több bûnt, hogy legyek alázatos, tudom, milyen irgalmas vagy, és tudom, hogy csak szeretni tudsz. Ez utóbbit nem tudom, miből gondolta, biztos nem olvasta az Ószövetséget.

Nem hiszem, hogy találkozom azokkal, akik már elmentek, hogy ők ott várnak engemet egy csatorna vagy alagút végében (...). Szerintem nincs ott senki sem, például én sem.

Senki nem unja, ami vele történik, mert az olyan, hogy épp vele történik, és azt úgy hívják, élet.

A mozgás az azt jelenti, hogy eljutok ából bébe. Ában sem volt rossz, de jobb lesz bében. Amikor megunom, visszalépek, de ezt nem nevezhetem visszalépésnek, mert akkor már az át hívják bének.

Azért jó volna, ha (...) kilencventől olyan hazát tudtunk volna építeni, amilyen például a Zene Háza a Városligetben, ahol nem a víz, hanem a tehetség, a tudás, a szakértelem, az érzékenység, az egymás iránti figyelem és a jóakarat az úr.

Nem lehet egyszerre temetni meg harcolni, mert aki ugye a könnyes szemét törülgeti, az nem tud szablyát forgatni.

Minél jobban ismered önmagadat, annál mélyebben tudod átélni a saját életedet. Egy picit olyan világban élünk, ami mindig azt ajánlja, hogy kívülről várd a segítséget. Minden megvásárolható, holott a lényeges dolgok benned zajlanak. A könyvek és a jó olvasmányok magadhoz juttatnak közelebb. Minél több az életedben az a szegmens, amit saját magad állítasz elő, az ebédtől a mosogatásig, vagy hogy megvarrsz egy terítőt, minél jobban te szervezed meg az utazásodat, és nem az utazási iroda, annál mélyebben tud élményszerûen mûködni számodra a világ.

Nem lehet tudatosnak lenni a mûvészetben. A tudatosság mindig utólagos magyarázkodás, mert amíg írod, addig nem uralhatja le a ráció azt a fajta eredendőséget, ahogy jön belőled a szöveg.

Nem dilettáns ember van, hanem dilettáns attitûd van. Tehát ha én azt gondolom, hogy az Arénában fel tudnék lépni mint citerás, akkor nem attól válok dilettáns citerássá, hogy nem tudok citerázni, hanem azért, mert azt hiszem, hogy olyan szinten tudok citerázni.

Furcsa az agy, amikor az ember döntést hoz, az agy amellé a döntés mellé rögvest felsorakoztatja az érveket, mintha minden más döntés ehhez képest egyértelmûen rossz döntés volna, holott a legtöbb döntést a félelem, a gyávaság vagy a lelkiismeretfurdalás erőlteti ki.

Minden életellenes döntés (...) kivakar valamit a szívből, s a szív végül olyan lesz csak, mint egy pumpa, amivel a matracokat is felfújják nyáron a tengernél, egy pumpa, ami funkcionál, de azon túl nem való semmire.

Ne siess, tovább jutsz, kifáradsz, ha nagyon futsz, minden napnak a maga gondja, minden időnek a maga dolga. Nem késel, ha tervezel, jókor indulj, s jókor érkezel.

Hamis barátság, csupa álság, szemből dicsér, mocskol, ha nem vagy ott, s mikor épp rá volna szükség, már régen elhagyott.

Ha szükség vagy ínség szorongat, ne szórd az egekre átkodat. A fájdalmak nem múlnak, az átkok visszahullnak.

Minden út hosszú, amit nincs értelme megtenni.

Hülyeség számonkérni a múlton azokat a döntéseket, amelyek csak olyanok lehettek, amilyenek lettek.