J. R. Ward

Az ember számára nem elérhető dolgokhoz mindig nagyobb vonzerő társul, mint a már meglévőkhöz.

Az életben nem lehet a rövidebb utat választani, és minden hibáért nagy árat kell fizetni.

Senki sem mondta, hogy az élet egyszerû, móka és kacagás vagy éppen tisztesség. Néha pedig a túlélés érdekében muszáj megtenni olyan dolgokat is, amelyek végképp és teljesen felfoghatatlanok az elme családra és otthonra vágyódó része számára.

Arra gondolt, hogy a szerelem olyan érzés, amelyért érdemes volt feláldoznia magát. Még akkor is, ha az a szerelem nem az övé volt.

Néha csak az a tudat tudja elviselhetővé tenni a poklot, hogy az ember már túl mélyen van benne ahhoz, hogy kiszabaduljon.

Van úgy, hogy nem kell valakinek meghalnia ahhoz, hogy ne legyen többé része az életünknek.

Néha az erőseket is meg kellett védenie valakinek.

Néha csupán ahhoz, hogy az ember erős legyen, az a kényszer is elég, hogy muszáj azzá válnia.

Összecsomagolta minden holmiját, kijelentkezett az élet szállodájából, és most éppen lefelé tartott a lifttel a pokol előcsarnokába.

A sors kegyetlen játékos volt.

Õk csak mások. Másképp látják a világot. Normálisnak azt nevezzük, ami az átlag, ami nem feltétlenül az egyetlen módja a létezésnek vagy az életnek.

Az emberek ezért házasodnak össze (...). Egyáltalán nem (...) a társadalmi helyzetért. Ha ügyesek voltak, fel tudtak építeni egy olyan házat, amelynek nem voltak falai, láthatatlan teteje volt, és olyan padlója, amelyre nem lehetett rálépni - a szerkezet azonban olyan menedéket jelentett számukra, amelyet egyetlen vihar sem tudott elsöpörni, semmilyen tûz nem tudott felégetni, és az idő vasfoga sem hagyta rajta a nyomát.

Ilyen az igazságszolgáltatás rendszere. Pénz beszél, a görény pedig kisétál.

Istenem, mennyire szeretett csókolózni vele! Szerette az ajkát érezni a száján, szerette, hogy olyan közel van hozzá, szerette a lélegzetvételeit, szerette... őt?

Felnézett, és amikor tekintete találkozott a fiúéval, John úgy érezte, mintha villám csapott volna belé: hirtelen izzó forróság áradt szét a testében, aztán mintha lebegett volna.

Kétségbeesésében tárt karokkal fogadta a fájdalmat, amely eltöltötte a testét.

Kérlek, ne kelljen még mennem! Ne kelljen még itt hagynom őt! Kérlek... Istenem, hadd maradjak még vele, hadd szeressem még egy kicsit! Ígérem, nem fogok elpazarolni egyetlen pillanatot sem! Ölelni fogom, nem engedem el.

Elborították az érzelmek. Pánik és szomorúság egyszerre. Vissza akart menni. Vissza a kezdetekhez..., hogy visszacsinálja, semmissé tegye, ami történt. Akkoriban a lelkéért cserébe nagyon vonzónak tûntek a felajánlott előnyök. Valójában csak a pokolnak egy bizonyos formája volt.

Bőre libabőrös lett, amikor egy csodálatosan édes érzés szétáramlott az egész testében. A lány hangjának zenéje, beszédének ritmusa és szavainak zengése betöltötte minden érzékét, megnyugtatta, ugyanakkor meg is vigasztalta. Magához láncolta.

De akkor is, milyen jó lenne, ha legalább egyszer magán érezhetné egy férfi rajongó pillantását! Ha el lenne... bûvölve tőle. Igen, ez a helyes kifejezés. Arra vágyott, hogy egy férfit elbûvöljön.